A közfoglalkoztatás minden eddigi formáját érte, éri számos jogos és kevésbé jogos kritika. Egyszer annak a munkaerőpiacra visszavezető hatását, máskor a szervezés, illetve a dolgozók igen gyenge munkateljesítményét, aztán az éhbér körüli fizetést kifogásolják. Mások a közfoglalkoztatás igen magas állami költségeit, vagy éppen a vállalandó önrész mértékét, vagy az igazgatás folytonos változását támadják. A sok támadásban a közös nevező az elmúlt húsz évben a költségesség és a perspektíva hiányának említése volt.
Az első közfoglalkoztatási programok 1933-ban a New Deal keretein belül indultak az Egyesült Államokban. A program során főleg közcélt szolgáló építkezések kezdődtek, amelyek munkalehetőséget teremtettek a Nagy Gazdasági Világválság munkanélküli tömegeinek. A programot a II. világháború során függesztették fel az Egyesült Államokban. Azóta sok formában, sok országban megjelentek és léteznek ilyen programok.
Egy félperifériás helyzetű, kis belpiacú, szegénységgel, munkanélküliséggel, eladósodással és az elmúlt évtizedben csökkenő versenyképességgel jellemezhető ország számára a válságból való kilábalás duplán nehéz, hiszen a kilábalás egyben a világgazdasági pozíció korábban elmaradt javítását is kellene, hogy szolgálja. A rövid távú célok azonban sokszor ellentmondanak a hosszabb távúaknak. A felzárkózás a versenyképesség növelését igényli az egységnyi munkaerőköltség leszorításával.
„A jelenlegi foglalkoztatáspolitika (joggal vagy jogtalanul?) vitatott zászlóshajója: a közfoglalkoztatás” címmel rendezett műhelybeszélgetést az Magyar Közgazdasági Társaság Munkaügyi Szakosztálya november 20-án.
A nagyívű tanulmány szerzője szerint a közfoglalkoztatást ért kritikák forrása a célok és az azt elérni kívánó eszközök közötti ellentmondás.
"Jobs 4 Europe" – EU Foglalkoztatáspolitikai konferencia
Európa magán munkaközvetítői több figyelmet és támogatást igényelnek, mivel európai konföderációjuk szerint tagszervezeteik élénkítik a munkahelyteremtést és dinamizálják a munkaerőpiacot.