A krízismenedzsment

A KRÍZISMENEDZSMENT

Munkahelyrombolásban már szereztünk gyakorlatot. Az 1990-es évek fordulója környékén közel másfél millió munkahely tűnt el. Egy részük persze csak színt váltott: fehérből szürke vagy fekete lett. De ezzel együtt sokszázezer munkaviszony ténylegesen megszűnt, szocialista nagyüzemek zártak be vagy zsugorodtak össze a felismerhetetlenségig. A fő követelmény annak idején az volt, hogy mindez lehetőleg komolyabb társadalmi feszültség nélkül menjen végbe. Az akkori munkaerő-piaci hálózat és eszközrendszer, a munkajog és a vállalati személyzeti apparátusok is jól vizsgáztak, a munkabéke fennmaradt. A közvélemény higgadtan tudomásul vette: mindez a gazdasági rendszerváltás kikerülhetetlen velejárója.

Manapság ismét dinamikusan emelkedik a munkanélküliségi ráta, újra kemény kihívásokkal szembesülnek az emberierőforrás-gazdálkodási szakemberek. Belső gyengeségeink és külső hatások következtében mély recesszió alakult ki a gazdaságban, aminek egyenes következménye a foglalkoztatás csökkenése. De a mai helyzet gyökeresen más, mint a 15-20 évvel korábbi: a vállalkozásoknak úgy kell költségeiket radikálisan csökkenteniük, hogy közben számítaniuk kell arra, hogy egyszer (persze ki tudja mikor) javulnak majd a gazdasági lehetőségek, bővíthetik termelésüket, szolgáltatásaikat. Nem lehet tehát pusztán rombolni, fenn kell tartani a cég pozitív image-ét, meg kell őrizni a tudásvagyont, a maradó munkatársak motiváltságát.

Újra vizsgázik a munkaerő-piaci apparátus, a foglalkoztatáspolitika eszközrendszere is. Ráadásul egy leegyszerűsített helyzetértékelés alapján született szakmai közhelyből kiindulva („nálunk Európában a legalacsonyabb a foglalkoztatási szint”) egészen a legutóbbi hónapokig egy átgondolatlan kínálatbővítő foglalkoztatáspolitika szükségességét hirdettük. De ma már mindenki előtt világos, hogy nem feltétlenül az oldja meg a gazdasági növekedés problémáit, illetve élesedő társadalmi feszültségeinket, ha megpróbáljuk beerőltetni a versenyszféra kemény követelményei közé a munkaerőpiac legelesettebb szegmensébe tartozókat, miközben csoportosan kerülnek kerítésen kívülre az elmúlt évtizedekben folyamatosan dolgozó (és járulékfizető) kvalifikált munkavállalók. Bonyolítja a helyzetet, hogy a rendszerváltást követő évek illúziókkal teli időszakához képest a közvélemény higgadtságára is kevésbé lehet számítani.

Folyóiratunk 2009 tavaszi számában – mi mást tehetnénk? – a recesszió foglalkoztatáspolitikáját, az ilyenkor követendő HR-tevékenységet körvonalazó publikációkat állítottuk a középpontba. Nem szokványos időszakot élünk át, a rutincselekvésnek, a korábban már bevált sablonok kritikátlan alkalmazásának beláthatatlan következményei lehetnek.

Lapszám: 
2009/2