A TUDÁSMENEDZSMENT
Látszólag hálás téma az oktatásról, az át- és továbbképzésről, a tudással való „gazdálkodásról” írni, hiszen nincs aki vitatná ennek hasznosságát, akár nemzetgazdasági, akár vállalati, akár egyéni szinten. Más oldalról viszont, ha kritikusan szemléljük az elmúlt 20 év hazai folyamatait, úgy tűnik, mintha a gyakorlatban nem használnánk ki eléggé a tudásmenedzsmentben rejlő lehetőségeket. Sőt fogalmazzunk határozottabban: miközben már nemcsak a kelet-ázsiai kistigrisek, hanem több kelet-európai ország is természeti és más adottságaihoz képest meglepően gyors növekedést tudott produkálni – aminek egyik magyarázata az emberi tőke fejlesztése és ésszerű felhasználása – mi elszalasztjuk ezt a lehetőséget.
A költségvetési hiány leszorítására való törekvésnek sajnos az oktatási rendszer az egyik áldozata, és ami ennél is nagyobb probléma, hogy az egyébként szűkös forrásokat rossz struktúrában használjuk fel most már hosszabb ideje. A felsőfokú képzés kapuinak szélesre tárása a várható munkaerő-kereslettől eltérő kínálatot hoz létre. Ez nemcsak azért baj, mert pazaroljuk az amúgy szűkös anyagi erőforrásokat, és a diplomás túlkínálattal elkerülhető társadalmi feszültséget is előidézünk, hanem azért is, mert szűkítjük a középfokú szakképzés merítési lehetőségét, rontjuk a szakmunkás végzettség presztízsét és színvonalát.
Tetézi a bajt, hogy a gazdaság két meghatározó szegmense a multinacionális vállalati kör, illetve a hazai tulajdonú kis-és középvállalatok a szükségesnél kevesebbet tesznek a minőségi szakmunkásképzésért. Az idetelepült multik – bár az általánosítás, mint mindenben, ebben az esetben is igazságtalan – elsősorban betanított vagy egyszerűbb szakmunkákra építenek, és maguk nem kapcsolódnak be a szakmunkásképzésbe. A zömmel hazai tulajdonú KKV-k inkább a magasan kvalifikált szakmunkásokat keresik, de egyik napról a másikra élnek, permanens tőkehiányuk mellett a jövőbe nem tudnak (akarnak) befektetni.
Átvettük, és gyakran hangoztatjuk mi is a „lifelong learning” fontosságát, amit ugyan sokféleképp lehet értelmezni, de a felnőttképzés különböző területein dolgozó szakemberek igazolhatják, hogy a magyar munkavállalók jelentős része ma még nehezen fogadja el azt a tényt, hogy a munkahely megtartásáért, vagy egy akár átlagos munkahely megszerzéséért is adott esetben komoly továbbképzésre van szükség.
Más oldalról viszont az elmúlt évtizedekben a fejlett technológiával és munkaszervezési eljárásokkal együtt az élenjáró képzési módszerek és szemlélet is megjelentek a hazai gazdaságban. A jó példák azonban nem feledtethetik a szűklátókörűség, a restség jelenlétét. A munkaerő-kínálat és -kereslet várható alakulására vonatkozó vizsgálatok komoly feszültségeket vetítenek előre, a tudásmenedzsment területén a gazdaság minden szereplője részéről a sokszor üres szólamok helyett hatásos tettekre van szükség.