Színlelt igazságosság
Nem a jelenlegi kormány az első, amelyik beleakad az ún. színlelt szerződések problematikájába. Pontosabban fogalmazva itt nem színlelt, hanem valódi szerződésekről van szó, amelyek azonban de facto munkaviszony vagy arra kísértetiesen hasonlító tevékenység kereteit adják meg - polgári jogviszonynak álcázva. Sokan sokszor leírták már, hogy ez azért üldözendő, mert az így munkát végzők nem állnak a Munka Törvénykönyve „védelme” alatt, kiszolgáltatottak mind a munkaidő, mind a munkakörülmények és más fontos garanciális jogok tekintetében.
Most azonban az a körülmény került elsősorban reflektorfénybe, hogy a munkavégzést színlelt polgári jogviszonnyal legitimáló munkaadók és munkavállalók cinkos összejátszással kevesebb járulékot és adót fizetnek, mint azok, akiknek nincs módjuk a munka világa egyre zordabb szabályait kijátszani. Ha amúgy is növelni kényszerülünk a költségvetési bevételeket, első megközelítésben jogosnak tűnik, hogy újabb, minden eddiginél erőteljesebb támadást indítsunk az ügyeskedők ellen, hiszen az ő be nem fizetett közterheiket a törvénytisztelő munkavállalóknak és a versenysemlegesség megsértését joggal kifogásoló munkaadóknak kell pótolni.
A gyakorlati végrehajtást alapvetően megnehezíti, hogy már a munkajog megjelenésekor is számos olyan munkatevékenység létezett, amelyeket nem lehetett a hagyományos munkadó-munkavállaló viszonylatba belegyömöszölni (mezőgazdasági őstermelők, kisvállalkozók, segítő családtagok, művészek, ügynökök stb.). Az elmúlt évtizedekben gyorsan bővült az ún. atipikus munkavégzések köre, ahol vagy a munkaidő beosztása vagy a munkavégzés helye, vagy a munka irányítása illetve díjazása tekintetében csak nagyon vitatható módon lehet a hagyományos munkajog kategóriáit használni, illetve a tényleges jövedelmeket ellenőrizni. Nem kell hozzá különösebb jóstehetség, hogy előre jelezzük: a beharangozott APEH ellenőrzések sok munkát fognak adni a bíróságoknak.
Egyszerűsödne a helyzet, ha 10 millió állampolgár egészségbiztosításának költségét nem 3 millió aktív keresőnek és munkáltatóiknak (és közöttük is a teljes kereset után közterhet fizető kisebbségnek) kellene viselnie. Jóval kisebb lenne ugyanis a csábítás a munkaviszonyok összekuszálására, ha az egészségbiztosítás közeledne a tényleges biztosítási elvek fele és a költségeket nem kizárólag a hagyományos munkaviszonyban állókra, hanem fokozatosan magukra a biztosítottakra terhelnék. Más oldalról pedig a munkaviszony és a polgári jogviszony közötti ellentmondásokat bátrabban próbálnánk feloldani. Természetesen tudatában vagyok annak, hogy ilyen horderejű reformokat csak hosszútávon lehet végrehajtani. Más oldalról viszont annak is tudatában kell lennünk, hogy a jelenlegi konstrukció fenntartásával és a legális munkaviszonyban állók további terhelésével a problémakör nem oldható meg.