Munkahelyteremtés és -rombolás

 

Munkahelyteremtés és -rombolás

 Köztudott, hogy a foglalkoztatás szintje a kilencvenes évek második fele óta csak nagyon lassan változik. 2006-ig inkább nőtt, azóta csökken, de az éves változás üteme alacsony; szinte mindig egy százalék alatt maradt. Ez azt sugallja, hogy a magyar munkapiac rugalmatlan, a munka iránti kereslet csak nagyon kis mértékben reagál a piaci fejleményekre. Ezt a rugalmatlanságot korábban sokan kárhoztatták, most ugyanazok erre hivatkozva viszonylag kis munkapiaci hatását várják a válságnak. E várakozásokat látszólag alátámasztja, hogy a válság eddig sokak számára meglepően kevés munkahelyet rombolt le. A legutóbbi, 2009. februári gyorsjelentés szerint a foglalkoztatás szintje a 2009. januárral végződő egy éves időszakban kevesebbel (durván 40ezer fővel) csökkent, mint az egy évvel korábbi megfelelő időszakban, vagyis a válság munkapiacon tapasztalható hatása eddig kisebb, mint a korábbi kormányzati megszorításnak.

A munkahelyeket azonban nem nemzetgazdasági szinten teremtik, vagy rombolják le. A foglalkoztatás az egyes vállalatok, vállalkozások, vagy intézmények döntéseinek következménye. A gazdaságban mindig vannak olyan vállalatok, amelyek munkahelyeket teremtenek, és olyanok, amelyek leépítenek. Ugyanígy a közfoglalkoztatásban is lehetnek intézmények, amelyek növelik a létszámot, míg mások csökkentik. Az aggregált foglalkoztatás alakulása e mikroszintű döntések eredője.

Nem foglalkozom most a közszféra foglalkoztatási helyzetének alakulásával, mivel az itteni döntések gyakran csak közvetve gazdaságiak: a finanszírozási korlátok persze erősen befolyásolhatják, de a döntések egy jelentős részénél a gazdaságinál fontosabb a politikai racionalitás. Felteszem, hogy a foglalkoztatási helyzet a válság alatt nem elsősorban a közszférában alkalmazottak állásvesztése miatt fog romlani, ámbár a költségvetés helyzete itt is kikényszeríthet leépítéseket. Az igazi kockázatok azonban a versenyszférát érintik.

Sajnos nem tudok foglalkozni az igazi mikrovállalatokkal: egyéni vállalkozókkal, evázókkal, stb. sem. A munkapiaci elemzést a kettős könyvelést végző vállalatok mérlegbeszámolói alapján végzem: az egyszerűsített mérlegből sok más mellett hiányzik a foglalkoztatott létszám is, így nem elemezhető e fontos szféra hozzájárulása a foglalkoztatás dinamikájához.

A (leginkább export-) piaci kereslet drasztikus csökkenése következtében a feldolgozóipar termelése néhány hónap alatt közel negyedével csökkent. Figyelembe véve az ipar munkakeresletének becsült rugalmasságát ez önmagában közel százezer munkahely megszűnéséhez vezethet.[1] Ennek még kevés jele van. De a munkapiac mindig késve reagál a gazdasági folyamatokra: a vállalatnak először fel kell mérnie, mekkora a hosszabb távon várható keresletcsökkenés, hiszen átmeneti visszaesés miatt nem célszerű azonnal elbocsátani a dolgozókat. Arra is fel kell készülni, hogyan alkalmazkodjon a kisebb kereslethez, hogy szervezzék át a cég működését, hogy a leépítés ne rontsa még tovább a cég piaci pozícióját. És persze a munkaügyi törvények, és egyéb szabályok is korlátozzák az alkalmazkodás sebességét. A foglalkoztatás a magyar vállalatoknál ugyan sokkal gyorsabban reagál a piaci sokkokra, mint a nyugat-európai országok túlnyomó többségében, de így is több hónap a várható alkalmazkodási idő. Vagyis részben azért nincs még látványos foglalkoztatási következménye a válságnak, mert nem telt még el a megváltozott piaci körülményekhez alkalmazkodáshoz szükséges idő.

Schumpeter részletesen elemezte, hogy a válság hogyan rombolja le az alacsony termelékenységű, elavult működésű vállalatokat, utat nyitva az innovatív, termelékeny cégeknek. Ez a teremtő rombolás a gazdasági növekedés hajtóereje. Ez a kép azonban elnagyolt: egy normálisan működő gazdaságban folyamatosan, egymással párhuzamosan zajlik a rombolás és a teremtés, az erőforrások átcsoportosítása az alacsony hatékonyságú, veszteséges cégektől a hatékonyabbakhoz. Így van ez Magyarországon is. Sőt, Magyarországon az elmúlt másfél évtizedben ez a folyamat intenzívebben zajlott, mint a fejlett piacgazdaságokban. A válság egy modern piacgazdaságban épp e két folyamat egyensúlyának megbomlását jelenti, amikor időben szétválik a munkahelyrombolás és -teremtés: először elvész a meglévő munkahelyek jelentős része, majd a fellendülés más szerkezetben építi ki az új foglalkoztatási szerkezetet.

Egy vállalat akkor teremt munkahelyet, amikor nő a foglalkoztatott létszám, és akkor rombol, ha csökken. Ebbe beleértődik az újonnan alapított vállalatnál foglalkoztatottak munkahelyteremtése, valamint a felszámolt vállalat dolgozóinak elbocsátása is, de a munkahelyteremtés és -rombolás nagyobb része létező, folyamatosan működő cégeknél folyik.

A 2000-2006-os időszakban minden évben 250-300 ezer állás teremtődött az értékesítésüket dinamikusan növelni tudó vállalatoknál, és ugyanígy körülbelül 250-300 ezer munkahely szűnt meg a leépülő cégeknél. Ebben benne van a vállalatok átszervezésének egy része is: egy részleg leválasztása, önálló vállalattá szervezése egyszerre jelenti az ott dolgozók munkahelyének lerombolását a régi cégnél, és teremtését az újnál, miközben a dolgozók változatlan körülmények közt folytatták szokásos munkájukat. De ennek kiszűrése után is a versenyszféra állásainak több, mint tíz százalékát minden évben lerombolta a piaci kereslethez alkalmazkodás kényszere, és ugyanígy több, mint tízszázaléknyi új munkahely teremtődött a megnyíló piaci lehetőségeket kihasználó vállalatoknál. Az aggregált foglalkoztatás évenkénti néhány tízezres változása e két ellentétes folyamat egyenlege volt.

Érdemes ezt a 250-300 ezres nagyságrendet összehasonlítani egy pillanatra a gazdaságpolitikai beavatkozások sikereként elkönyvelt, és komoly költségvetési vonzatokkal járó munkahely-teremtési számokkal. Jól látszik, hogy a kormányzati erőfeszítés bizony a gazdasági szerkezetváltozásnak csak a felszínét karcolgatta. Ha visszatekintünk a 90-es évekre, a kontraszt még élesebb: akkor a munkahelyteremtés és -rombolás, vagyis a foglalkoztatás hatékony vállalatokhoz átcsoportosításának folyamata kormányzati intervenció nélkül is intenzívebben zajlott a 2000-es években megfigyeltnél.

A munkahelyrombolás eddigi normál intenzitása azonban rossz előjel a válság idejére. Ugyan nyilván a válság alatt sem áll le teljesen a munkahelyteremtés, hiszen folyamatosan megnyílnak piacok a leghatékonyabb vállalkozások előtt, és az innováció folyamata önmagában is teremthet piacokat, de nagyon valószínű, hogy intenzitása lényegesen kisebb lesz a korábbinál. A mostani fejleményeket látva tán még óvatosnak is vélhető azt feltételezni, hogy a munkahelyteremtés intenzitása az eddigi ütem kétötödére csökken. Ez azt jelentené, hogy durván 100 ezer új munkahely teremtődik a sikeres cégeknél. A válság valószínű következménye, hogy a munkahelyrombolás intenzitása nő. Gazdaságpolitikai eszközök fékezhetik ezt, de ha egy vállalat elveszti piacait, akkor előbb-utóbb nyilván a munkahelyek is elvesznek. Elképzelhető, hogy az eddigi évi 250-300 ezer munkahely helyett a válságnak évi 400 ezer munkahely esik áldozatául.

E két egyszerű, és nem feltétlenül irreális feltételezés eredője a foglalkoztatás 300 ezres potenciális csökkenése egy év alatt; ez a mostani munkanélküliséget közelítő nagyságrend. Vagyis egy Magyarországot valóban súlyosan érintő válságnak könnyen lehet a most véltnél lényegesen súlyosabb hatása a foglalkoztatásra. És minél hosszabban húzódik el a válság, annál inkább kumulálódhat a munkahely-teremtési és rombolási ráta közt megnyíló rés foglalkoztatási hatása.

Ez a nagyságrend messze nagyobb annál, ami a gazdaságpolitika rendelkezésére álló eszközökkel: pénzzel, és szakapparátussal érdemben kezelhető. Persze lehet pesszimistának gondolni ezt a becslést, és remélem, az is, ámbár a múlt folyamataival összhangban van. De kutatóként csak azt tehetem, hogy felhívom a figyelmet az eddig nem tudatosodott kockázatra. Azt, hogy ténylegesen mi történik, a kutató számára elérhető eszközökkel csak évek múlva lehet elemezni. A 2008-as mérlegbeszámolókat a vállalatok most adták be; szerencsés esetben véget ér a válság, mire a pótállományok beérkeznek, elvégzik az adatok elsődleges feldolgozását stb. És a 2008-as adatok még édeskeveset mutatnak majd a válság munkapiaci hatásaiból.

A kormányzatnak azonban rendelkezésére áll sokkal frissebb adat is. Az APEH havonta megkapja a vállalatoktól a munkavállalók tb-elszámolását. Késedelmes beadás, adatkorrekció persze itt is lehet, de ez is viszonylag gyorsan lezajlik. Ebből egyszerű számtani műveletekkel nyomon követhető a vállalat foglalkoztatásának dinamikája, és kiszámítható a munkahelyteremtés és -rombolás üteme, nagysága. A szezonális hatások kiszűréséhez nyilván az előző év azonos időszakát célszerű bázisnak választani, és szükség lehet további korrekciókra, de viszonylag egyszerű számításokkal nyomon követhető a foglalkoztatás dinamikája. És a gazdaságpolitikai döntéshozók számára létfontosságú lenne, hogy tisztában legyenek a munkahelyrombolás tényleges mértékével és dinamikájával, annak regionális, vagy pl. kormegoszlásával ahhoz, hogy a rendelkezésre álló szűkös erőforrásokat viszonylag hatékonyan használhassák fel.


Kőrösi Gábor  tudományos főmunkatárs, MTA Közgazdaságtudományi Intézet.

[1]A számítások egy nemlineáris összefüggés lineáris közelítésén alapulnak, és a számítás mintaidőszakában persze a mostaninál sokkal kisebb változások történtek. Nem tudom, milyen irányba torzít a linearizálás. Az 1991-92-es transzformációs válság során a foglalkoztatás sokkal nagyobb mértékben zuhant, mint amekkora csökkenésre a későbbi időszak megfigyelései alapján becsült munkakeresleti függvények alapján számíthatunk, de a transzformációs válság során részben a szocialista hiánygazdaság túlfoglalkoztatása épült le, így az nem feltétlenül releváns a mostani válságban.

Lapszám: 
2009/3