MUNKA ÉS MAGÁNÉLET

„8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás!” Ezt a jelmondatot a fiatalabb generációk a Beatrice slágeréből ismerik, és egyre kevesebben tudják, hogy legalább 100 éves már, hiszen a XX. század eleji munkásmozgalom egyik kedvenc követelése volt. Úgy is felfoghatjuk, mint a ma oly divatos „work-life balance” egykori értelmezését. A jelentése akkor elsősorban a munkaidő csökkentésére irányuló követelés volt, ami azóta jelentős mértékben meg is valósult. Sőt Nyugat-Európa jóléti államaiban a heti negyven óránál rövidebb törvényes munkaidő már komoly versenyhátránnyá vált. Mi adja akkor a fogalom aktualitását? Miért szerepel ma is az Európai Unió irányelvei között kiemelt helyen a munka és magánélet egyensúlyának biztosítása?

Egyrészt természetesen azért, mert a kulturált államokban a munkában töltött időt már nem lehet úgy szemlélni, mint az emberhez méltó módon eltöltött idő ellentétét, és ezért keresni kell azokat a megoldásokat, amelyek mind tökéletesebb összhangot biztosítanak az egyén (és a társadalom) boldogulását biztosító munkafolyamat és a magánélet között. Ugyanakkor Európában a demográfiai folyamatok – e kissé elvont eszmény érvényesítésén túlmenően – lépéskényszerbe hozták a kormányokat. A népesség elégtelen reprodukciója, és ennek hosszú távú következménye a társadalom katasztrofális mértékű öregedése a fenntartható fejlődés effektív korlátjának látszik. Az Unió által szorgalmazott egyik megoldás, hogy a munkafolyamatokat úgy kell megszervezni, olyan munkavállalási formákat kell létrehozni, amelyek nem akadályozzák, hanem egyenesen segítik a gyermekvállalást és nevelést, más oldalról pedig a mind nagyobb létszámú, de bizonyos mértékben már korlátozott munkavégző képességű idős korosztályokat nem egyszerű eltartottá teszik, hanem rugalmas részvételükkel is emelik a foglalkoztatottsági mutatókat.

Milyen aktualitása van mindennek ma az akkut költségvetési hiánnyal, romló reálbérrel és rekordszintű munkanélküliséggel küzdő Magyarországon? Elvileg a fejlett országokhoz képest is nagyobb aktualitása van, hiszen gondjaink egyik forrása a rendkívül alacsony foglalkoztatottság, ugyanakkor a szociális juttatások fiskális szemléletű szabályozása sokkal inkább taszítja, mint bevonja a társadalmilag szervezett munkafolyamatba az ebben részesülőket, továbbá rosszul szabályozottak és népszerűtlenek az ún. rugalmas munkavégzési formák is. Ebből következően a „work-life balance” irányában tett lépések nem „EU-csodáló széplelkek” irreális és mosolyognivaló követelését jelentik, hanem legégetőbb társadalmi-gazdasági problémáink egy részének csökkentését szolgálnák.