Erőtlen európai stratégiák, fókuszban a nem piaci foglalkoztatás

 A foglalkoztatással, a demográfiai problémaként megjelenő munkahelyhiánnyal, és mindehhez kapcsolódva – igaz halkabban – a szociális kérdésekkel kapcsolatban sokféle vita, ütköző álláspont jelenik meg az EU-ban, de ezek nem válnak jól kidolgozott stratégiákká. Az uniós döntésekben elsősorban a vállalati érdekek (flexibilis munkaerőpiac, szociális megszorítások) érvényesülnek, a társadalmi gondokra az EU nem ad sem magyarázatot, sem pedig „feasible” megoldást.

 Az EU 2020 stratégia nem különbözik a lisszabonitól annyiban, hogy inkább csak kívánalmakat fogalmaz meg, mintsem kézzelfogható megoldásokat kínálna. A foglalkoztatáspolitikai irányelvek ugyanakkor megszületésük (1998) óta „felpuhultak”, számuk, részletességük, spektrumuk csökkent.

 Az Európai Unió a válság hatására a szétesés jeleit mutatja. Az országok (kormányok) saját nemzetgazdaságuk, munkapiacuk bajainak tűzoltó jellegű orvoslásával vannak elfoglalva, és ettől nem különböznek az euró védelmében hozott áldozatok sem (az euró zóna csorbulása súlyos következményekkel járna legerősebb gazdaságaira nézve is). Ezek a lépések azonban csak elhalasztják a várhatóan igen súlyos következményeket, mivel nem oldják meg a gazdasági és társadalmi feszültségeket, csak elhalasztják azok felszínre törését.

 A kínálkozó megoldások (atipikus foglalkoztatási formák, közalkalmazottak juttatásainak, béreinek, foglalkoztatásának csökkentése, szociális kiadások visszafogása, nyugdíjkorhatár emelése stb.) megoldást jelenthetnének, ha nem emberekről lenne szó. Az életminőség romlását az emberek – nemzetgazdasági fejlettségtől, történelmi múlttól, kultúrától stb. függően – különböző mértékben és különböző ideig viselik el.

 Ha a gazdasági fellendülés idejében jön, és az életszínvonal ismét megindulhat felfelé, a társadalmi felfordulás, és a nyomában járó tekintélyuralmi rendszerek kialakulása/megszilárdulása elkerülhető. A gazdasági fellendülés azonban csak a termelés új technológiai alapokra állásával érhető el, ami azonban egyelőre még várat magára, még Európa legerősebb gazdaságában, a jórészt a BRIC-országok felvevőpiacának lendületére és az euró gyengülésére kapaszkodó Németországban is.

 Ezért a fellendülésre várni hazardírozás. A társadalom és a végső fogyasztók többségét kitevő bérből és fizetésből élők helyzetének javítására az Európa 2020 stratégiában foglaltaknál konkrétabb lépésekre van szükség.

 Ezek központjába a nem piaci foglalkoztatást célszerű állítani („második munkaerőpiac”, „szociális gazdaság”), amely állami segítséggel létrejött, és jó esetben önfenntartóvá váló munkahelyeket jelent, beleértve a közösségi termelési formákat, non-profit társulásokat, szövetkezeteket is. Bár ilyen formák léteznek az EU-ban, a válságkezelés és a kilábalás kapcsán nem ezeken van a hangsúly. Holott a nem-piaci foglalkoztatásra egy esetleges fellendülés után is szükség lesz, mivel az új technológiák várhatóan még kevesebb élőmunka igénnyel lépnek majd fel, mint a korábbiak.

 Továbbá, ha az új technológiákra épülő fellendülésben létre jönnek is pótlólagos tevékenységi területek, amelyek felszívják a munkaerőt, a technológiai fejlődés centrifugális ereje időről időre kilöki a termelésből az élőmunkát, és a vállalati profitmaximalizálás miatt munkanélküliség formájában halmozza fel.

 Mindezért a foglalkoztatási helyzet végleges és megnyugtató megoldásához radikális gazdasági-társadalmi átalakításra van szükség.

 (Ebben a témakörben a szerző a Munkaügyi Szemle 2011/3. számában jelentetett meg egy informatív tanulmányt „Európai foglalkoztatás: helyzet, célok, eszközök” címmel.)