A végkielégítés méltatlan metamorfózisa

A végkielégítés méltatlan metamorfózisa

A lavinát a közlekedési vállalat HR vezetőjének ügye indította el, amely végül is minden jel szerint „egyszerű” csalás volt, viszont ráirányította a figyelmet az állami, önkormányzati cégeknél, illetve a közszolgálatban folytatott gyakorlatra, amelyet – finoman szólva – a végkielégítés diszfunkcionális működtetéseként írhatunk körül. A jelenlegi kormányzat a nyilvánvaló anomáliákat az így kifizetett valamennyi nagyobb összegű végkielégítés visszamenőleges megadóztatásának (visszafizettetésének) szándékával – ugyancsak finoman szólva – túlreagálta.

Mindez előrevetíti, hogy a versenyszféra kollektív szerződéseiben is visszaszorulnak a Munka Törvénykönyvében szereplőnél a munkavállaló szempontjából kedvezőbb megállapodások, hiszen ma a munkaadónak szinte magyarázkodnia kell, ha 2-3 évtizedes munkaviszony kényszerű megszakítása után ilyen címen kifizeti a munkavállaló járandóságát.

Az igazsághoz tartozik, hogy a végkielégítés szomorú metamorfózisát az is elősegíti, hogy a fennállása 19 éve alatt több mint félszázszor toldozott-foldozott Munka Törvénykönyve hatályos szövegéből nem következtethető ki, hogy a jogalkotó szerint valójában mi is a célja, funkciója ennek a jogintézménynek. Az elérhető jogszabály-magyarázatok is ellentmondásosak ebben a tekintetben.

Az a tény, hogy a Munka Törvénykönyve az öregségi nyugdíjra jogosultakat kizárja a végkielégítésből, ugyanakkor a nyugdíjkorhatár előtt legfeljebb öt évvel állókat emelt mértékű (plusz háromhavi) végkielégítésre teszi jogosulttá, arról tanúskodik, hogy a jogalkotók tekintettel voltak az újraelhelyezkedési esélyekre, azaz a juttatást az álláskereséshez nyújtott támogatásként fogták fel.

Ezt az általánosan elterjedt felfogást azonban én nem tartom megfelelően indokolhatónak, ugyanis pontosan erre szolgál a felmondási időszak meghatározása a törvényben. A felmondási idő alatt az átlagkeresetével díjazott munkavállaló új munkahelyét keresi, azaz nem teljesen logikus ugyanezt a funkciót egy másik jogintézménynek megdupláznia.

Kissé eltérve a tárgytól, a felmondási idő szabályozásához egy megjegyzést fűznék. A Munka Törvénykönyve a hosszabb munkaviszony esetén hosszabb felmondási időt ír elő, ami általánosságban érthető, azonban a gyakorlatból tudjuk, hogy a munkaerő-piaci esélyeket nagyon differenciált okok determinálják. Azt feltételezni, hogy rövidebb munkaviszony után könnyebb, hosszabb munkaviszony után nehezebb új munkahelyet találni, erős egyszerűsítés.

Ha munkáltató úgy véli, hogy valamelyik munkavállalói szegmensnek több időre van szüksége az újraelhelyezkedésre, vagy éppen fordítva: ő talál az adott munkaköri csoportban nehezebben megfelelő munkavállalót, a felmondási időt a Kollektív Szerződésben ennek megfelelően szabályozhatja. Ilyen – véleményem szerint – teljesen racionális megállapodás például, ha a felmondási időt a munka bonyolultsága (a hierarchiában elfoglalt hely) szerint differenciálják.

Visszatérve szorosan vett témánkhoz: ha a végkielégítést pusztán szociális támogatásként fogjuk fel (azaz azt mondjuk, hogy aki elveszti a munkahelyét az anyagi támogatásra szorul, és végül is mindegy, hogy milyen forrásból kapja), akkor nem logikus, hogy miért az átlagkereset az alapja a juttatásnak, és miért kötődik a szolgálati időhöz (hiszen ezzel a magasabb keresettel rendelkezőknek nyújtunk többet).

Igen egyszerű és érthető megközelítés az, amit főleg szakszervezeti vezetők képviselnek. Szerintük a végkielégítésnek az a funkciója, hogy a munkáltató számára legyen minél drágább az elbocsátás, azaz jól gondolja meg, mielőtt bárkit is utcára tesz. Ha a végkielégítés mai, kompromisszumos szabályait vizsgáljuk, bizony úgy tűnik, hogy azok talán ezt a felfogást tükrözik vissza a legjobban más, szakmaibbnak tűnő célkitűzések helyett. Nem akarom „prejudikálni” a jogalkotók véleményét, de azt hiszem, ha megkérdeznénk egy a Munka Törvénykönyve kodifikációjában részt vevő illetékest, nem vállalná, hogy ez volt az eredeti szándék.

2009-ben az Alkotmánybíróság is foglalkozott e kérdésekkel és 257/B/2009. AB sz. határozatában megállapította, hogy „a végkielégítés funkciója az anyagi elismerés, az adott munkáltatónál viszonylag hosszabb ideje fennálló jogviszony felszámolásakor a megfelelően teljesített munkavégzés honorálása is.” (kiemelés tőlem M.F.)

Ha a mondat végén nem lenne ott az „is” szócska, akkor ez a megállapítás teljesen egyértelmű útbaigazítást adna a végkielégítés fogalmának értelmezéséhez. Hozzáteszem: az „is” nélküli értelmezéssel teljes mértékben egyetértenék.

Ha ezt elfogadjuk, akkor viszont egy lényeges dolgot módosítani kellene a Munka Törvénykönyvében. A nyugellátásra jogosultságot szerzetteket nem kellene kizárni a jogosultak köréből, hiszen esetükben indokolt igazán a hosszú, eredményes munkavégzés honorálása, ami egyébként a perspektivikusan gondolkodó vállalatok szemléletétől sem idegen.

A fentieknek messzebb vezető tanulsága az, hogy nem kellő körültekintéssel kötött kompromisszumok komoly társadalmi, politikai feszültségek közvetett előidézőivé válhatnak olyan esetekben is, amelyekben erre korábban senki nem számított. Ha ugyanis a korábbi évtizedekben kötött kompromisszumok miatt nem lenne ilyen többértelmű a végkielégítés intézményének célja a Munkakódexben, akkor egészen más beállítást kapott volna az a vita, amely az állami alkalmazottak végkielégítésének magadóztatása kapcsán e kézirat lezárásának időpontjában is folyik.

Lapszám: 
2011/3