2020-ban, a koronavírus évében indult útjára az Új Munkaügyi Szemle, immáron a METU kiadásában. A lapelőd Munkaügyi Szemle címen nyomtatásban 1957 és 2013 között, majd 2019-ig online jelent meg. Az egykori lapalapítás összefügg az 1956 utáni gazdasági és közigazgatási újjászervezésekkel.

Újraindulásból nincsen hiány a XX. századi magyar történelemben. Az Arcanum Digitális Tudománytárban fellelhető  az 1927-től 1942-ig  kiadott Munkaügyi Szemle lapelődünk, amely munkaügyi, társadalombiztosítási, egészségügyi és közgazdaságtani lapként hirdette magát. 

1927 januárjában az induló lap főszerkesztői előszavát Dr. Rodé János az Országos Munkásbiztosító Pénztár igazgatója jegyezte. A társadalombiztosítás és ennek részeként a munkásbiztosítás és segélyezés még gyerekcipőben jár ebben a korszakban, a XX század második felében Nyugat és Kelet-Európában is kiépült általános biztosítási rendszerek még nem léteztek. Sőt élénk viták zajlottak a piacpárti liberálisok és az állami beavatkozás párti, későbbi keynesisták között a biztosítási rendszerek, a munkanélküli segélyezés haszonságáról. Ezt a vitát sem a nagy világgazdasági válság éveiben, sem a második világháború alatt nem sikerült eldönteni.  A bretton woodsi világrend a negyvenes évek második felétől nyugaton és a szovjet-típusú társadalmi, munkapiaci modernizáció keleten hozta magával a biztosítási rendszerek kiterjesztését.

1927-ben még élt a gyász az elveszített Magyar Királyságért, egy új erőforrás-hiányos gazdaságot kellett újjáéleszteni, amelyet néhány éven belül elért a világgazdasági válság. 

Rodé így érvelt  ’27-ben a munkásbiztosítás kiterjesztése mellett; „Hiszen, ha közelebbről szemléljük a munkásbiztosítás ügyét, a nemzet megerősödésének és boldogulásának egyik leghatalmasabb tényezőjét fedezhetjük fel benne, egészséget, megelégedést, örömet, emberi szolidaritást, alkotási lehetőséget és ezek révén kenyeret jelent. Gondoljuk csak el milyen viszonyok lennének ma Magyarországon a munkásbiztosító nélkül.”

A valóság persze nyomasztóbb volt ezeknél a szavaknál. messze volt még az általános társadalom és munkásbiztosítástól az ország. Összesen csak egymillió embernek volt kötelező biztosítása. A főszerkesztő sorai szerint, ha ezek családtagjait is ide számítjuk, „a  munkásbiztosítás áldásaiban 3 millió lélek részesült, mely szám az összlakosság 38%-át képezi.”