A FOGLALKOZTATOTTSÁG
Évek óta evidenciaként kezeli a gazdaságpolitika, hogy mivel Magyarországon európai összehasonlításban a foglalkoztatottság alacsony, a foglalkoztatási szint növelésével gyorsítani lehet a gazdasági növekedést. Ez a vélekedés lényegében egybevág az Európai Unió (egyébként teljesen más helyzetben lévő országok problémái által determinált) foglalkoztatáspolitikai irányelveivel. Elvileg természetesen nem kérdőjelezhető meg a foglalkoztatottsági szint és a gazdasági növekedés közötti pozitív kapcsolat, azonban az összefüggések túlzottan leegyszerűsített kezelése tévútra vezethet.
Kezdjük talán azzal, hogy ha teljes munkaidősnek tekintünk minden foglalkoztatottat, akkor hazánk valóban az európai rangsor végén kullog. Ha viszont figyelembe vesszük azt is, hogy ki mennyit dolgozik, akkor a magyar adat már a középmezőnyben foglal helyet, ugyanis a nyugat-európai országokban jóval többen dolgoznak az ún. atipikus foglalkoztatási formákban (pl. részmunkaidőben), mint nálunk.
Ez az egyszerű statisztikai pontosítás is arra utal, hogy az alacsony foglalkoztatottság okai összetettek, ezek kellően részletes feltárása nélkül kockázatos sommás megállapításokat tenni. Így a foglalkoztatottság növelése sem csupán elhatározás kérdése, hanem (pillanatnyilag csak részben feltárt) bonyolult társadalmi-gazdasági problémák megoldását feltételezi.
A magyar munkaerőpiacon túlkínálat dominál (100 regisztrált munkanélkülivel 4-5 bejelentett üres álláshely áll szemben), így azzal elvileg mindenki egyetért, hogy a foglalkoztatottság emelése új munkahelyek tömeges létrehozása nélkül nem biztosítható. Viszont úgy tűnik, mintha az az illúzió is vissza-visszatérne – a könnyebbik út választása mindig vonzóbb –, hogy a munkaerő-kínálat élénkítése (pl. a korkedvezményes és a rokkantnyugdíjazás feltételeinek szigorítása, a munkanélküli és a szociális ellátások munkavállalásra ösztönző szabályrendszere stb.) ”önmagában” is elegendő lenne a foglalkoztatás bővítéséhez.
Más oldalról egyre gyakoribbak a figyelmeztető hangok, melyek szerint az is kulcskérdés, hogy olyan munkahelyek jöjjenek létre, ahol megfelelő hatékonysággal új értéket állítanak elő. Természetesen ez igaz. Viszont a foglalkoztatottság növelése társadalompolitikai szempontból is számos előnnyel jár, és az elmúlt húsz év privatizációs politikája, egyoldalú ágazati struktúra változása és a munkaerő-kereslet átalakulását követni képtelen oktatáspolitikája eredményeként olyan feszültségek halmozódtak fel a társadalomban, amelyek akkor is indokolttá teszik ezen előnyök kihasználását, ha az új munkaalkalmak egy része nem felel meg a szigorú hatékonysági követelményeknek.