A MUNKAÜGYI KAPCSOLATOK
A munkavállalók, munkáltatók és a kormányzat háromoldalú kapcsolata hazánkban az 1980-as évek második felében kapott a korábbinál nagyobb figyelmet. A leggyengébb láncszemnek tekintett szocialista országban a nemzetközi szervezetek és saját kormányaik pénzén német, amerikai, ír, kanadai szakértők igyekeztek e kultúrát megismertetni. Segítettek létrehozni a szociális partnerek párbeszédének intézményeit, bemutatták magyar kollégáiknak, hogyan irányíthatók ezen intézmények tripartit alapon, azaz a szociális partnerek képviselőiből verbuvált testületek konszenzusos döntéseivel.
A rendszerváltást közvetlenül megelőzően, illetve az első polgári kormány idején kezdett működni az Érdekegyeztető Tanács, megalkotásra került az ún. Foglalkoztatási Törvény, amely létrehozta az országos Munkaerőpiaci Bizottságot, továbbá a megyei munkaügyi tanácsokat, háromoldalú irányítást kapott a foglalkoztatási és átképző intézményrendszer. Majd hosszas egyeztetés után 1992 nyarán hatályba lépett az új Munka Törvénykönyve, amely külön fejezetben szabályozta a munkavállalói érdekképviseletek jogosítványait, illetve a kollektív szerződések hatókörét.
A társadalmi párbeszéd intézményeinek bővülése a későbbiek során is folytatódott. Utalhatunk itt a munkavédelmi képviselők működésére, az ún. társadalmi párbeszéd bizottságok megalakulására, a Munkaerőpiaci Alap irányító testületének tevékenységére, vagy újabban az ún. foglalkoztatási paktumok kötésére. Más dimenzióban, de közel azonos szereplőkkel tevékenykedik a Gazdasági és Szociális Tanács is, amely elsősorban a hosszabb távú fejlődés feltételeit igyekszik feltérképezni a társadalmi partnerek segítségével.
Az intézmények diverzifikációját sajnos nem kísérte működésük tartalmi gazdagodása. Egyes szereplők már kezdetektől gyanakodva figyelték egymást, és a konszenzusos döntéshozatalban, az érdekegyeztetés folyamatában szükségszerű kompromisszumokban saját hatókörük korlátozását érzékelték. A politika is korán rátelepedett a munkaügyi kapcsolatok intézmény- és eszközrendszerére, rövid távú érdekeit igyekezett érvényesíteni itt is, ahelyett, hogy kihasználta volna azt a lehetőséget, hogy ezen intézmények rendeltetésszerű működése hozzásegít a gazdasági növekedés társadalmilag is elfogadható pályájának megtalálásához.
Igazságtalanok lennénk azonban, ha egyértelműen negatívan ítélnénk meg az elmúlt 20 év folyamatait. A rendszerváltást követő tulajdoni átalakulás, több mint egymillió munkahely megszűnése végül is a munkabéke fennmaradása mellett történt, amiben nyilvánvalóan szerepe volt a szociális partnerek közötti kommunikációnak. Ez már történelmi tény. Ugyanakkor talán soha nem volt olyan nagy szükség a szociális partnerek párbeszédére, mint napjainkban, amikor a gazdasági visszaesés, az eladósodottság, a szükségszerű költségvetési szigor mellett kell a munkavállalók számára még elfogadható életfeltételeket biztosítani. Ezért sajnálatos, hogy a munkaügyi kapcsolatok ellentmondásokkal, megoldatlan problémákkal terheltek, és a témába vágó publikációink szerzői kevés reményt látnak a gyors kibontakozásra.