2019 / május
1996 óta tagja voltam a Munkaügyi Közvetítő és Döntőbírói Szolgálatnak (MKDSZ), számos izgalmas, sikeres közvetítésben vettem részt a kezdetektől. Sokan voltunk, vagyunk, akik hittünk az alternatív vitarendezés jövőjében. Gondolkoztunk együtt, miképpen lehetne mélyíteni ennek kultúráját. Az MKDSZ után ma a JOGPONT Munkaügyi Tanácsadó és Vitarendezési Szolgálat (MTVSZ) folytatja, újjáépíti az elkezdett munkát.
Ahogy kezdődött
A munkaügyi kapcsolatok szabályozása, a munkaügyi törvényhozás a tőkés-gazdaság és így az ipari munkás megjelenésével együtt kezdődött. Így a munkaviszonyok rendezéséről már az 1840. XVI. törvény rendelkezett, mely szerint a gyáros-munkás, a kereskedő-segéd közötti panasz orvoslására a közigazgatási hatóságokhoz lehetett fordulni. Ahol nagyobb létszámban voltak gyárosok-kereskedők 3 tagú bizottságot neveztek ki a munkaviszályok rendezésére. Ha a felek nem értettek egyet a döntéssel, bírósághoz fordulhattak.
1851-ben jelent meg a munkaadó és munkavállaló közötti szolgálati viszonyból adódó „perlekedések” megoldására az az Ideiglenes Utasítás, amely kimondta azok lehetőség szerinti békés úton történő megoldását. ”Ennek nem sikerülése esetén a felek szabad tetszésétől függendő ügyeik eldöntését egy vagy több választott bíróra bízni, vagy a hatóság által elláttatni”. Ha a hatósági döntéssel nem voltak megelégedve peres úton rendezhették azt a törvényszéken.
Az 1859-ben napvilágot látott Iparrend további lehetőségeket nyújtott. A munkaviszony megszűnése után 30 nappal bejelentett „perpatvarokat” is lehetett orvosolni. Az ipartársulat vagy „barátságos kiegyezés” útján vagy közigazgatási úton rendezte azokat. Fellebbezés is lehetséges volt nyolc napig, ez azonban az ipartársulat döntésének végrehajtását nem akadályozta. A szolgálati viszony megszűnése után 30 nappal bejelentett „perpatvarok” intézése a bíróságok feladata volt, azzal a megszorítással, ha a munkaadó (iparos) nem tartozott társulatba, az ügyeket a városi, megyei hatóság intézte.
Az 1872. VIII. törvény – az első ipartörvény –, mely felszámolta a céhrendszert, szabályozta az ipar fő területeit, külön fejezetben foglalkozott a gyári munkásokkal. A törvény a munkaadó és a munkás közti jogviszonyt a szerződés szabadsága elv mellett a felek egyezségére bízta. Munkaviszály esetén az iparhatóságok döntöttek a peres kérdésekről. Fellebbezésre csak bírósági úton volt lehetőség.
A törvény lehetőséget nyújtott ún. iparbizottság felállítására. Az iparbizottság a munkaadók és a munkavállalók egyenlő számú képviselőjéből állt, olyan helyeken, ahol nagyobb létszámú iparos, segédmunkás élt.
A törvény szerint az önálló iparosok, érdekeik védelmére ipartársulatba tömörültek. Az ipartársulatoknak joga volt a munkaviszályok és egyéb „perpatvarok” megoldására békéltető bizottságot létrehozni a két fél egyenlő számú képviselőjével. Az 1884. XVII. törvény – a második ipartörvény – az I. világháború végéig szabályozta a munkaviszályok elintézésének módját.
Nem volna érdektelen végig nézni a munkaügyi viták alakulásának történetét, de ez itt és most nem lehetséges természetesen. Figyelemfelhívónak talán elegendő a felsorolt néhány dátum, amely jelzi, hogy a munkahelyi „perpatvarok” megoldása a hatóságin kívül alternatív utakat is keresett, és talált.
Egy nagy ugrással elérünk 1996-hoz, amikor az Országos Érdekegyeztető Tanács létrehozta az MKDSZ-t. Talán vannak még, akik emlékeznek arra a PHARE programra, amely előkészítette az intézményt. Nem volt könnyű bejutni a közvetítők sorába. Kormányok színétől függetlenül, volt, hogy Őry Csaba (FIDESZ), volt, hogy Kiss Péter (MSZP) adta át az öt évre szóló megbízási oklevelet.
Visszatekinthetnénk, az akkor évekre, sok sikeres közvetítést folyattunk. Egy adat Kovács, az akkori MKDSZ elnök előadásából: 16 év – több mint 100 mediáció, 90 fölötti sikerarány; néhány döntőbíráskodás;nagyszámú preventív mediáció: tényfeltárások, tanácsadások, szakmai programok.
Több ok miatt az MKDSZ, nem használta ki lehetőségeit, ismertsége nem nőtt, egyre szűkülő körben, kevés esetben hívták az MKDSZ képviselőit mediálásra, tanácsadásra. Ha meghívták békéltetésre, közvetítésre, azok mindig eredményesek voltak.
Úgy gondolom, és csak a magam nevében beszélek, a felhalmozott tapasztalatokat érdemes volna elemezni a Mediációs Egyesületben, vagy elmondani az Igazságügy Minisztérium Mediációs Munka Bizottságában. Azt is gondolom, nem volna haszontalan a rég múlt történetét megismerni. És még egy az új szolgálat helyesen megtartja a „régieket”, így hasznosulhatnak az „előd” intézmény tapasztalatai.
Itt vagyunk napjainknál. Az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) megszűnése, az új Mt. munkaügyi vitákra vonatkozó részének változása indokolta egy új, projekt alapú intézmény születését. Kitűnő, főleg fiatal munkajogász dolgozott a program kialakításán.
Dr. Szabó Imre Szilárd (az MTVSZ szakmai kapcsolattartója) egyike azoknak, akik nemcsak hozzáértéssel, hanem a munkaügyi viták békés rendezésének elkötelezett híveként dolgozik a Szolgálat vezetésében.
A Szolgálat jogi hátterét az állami foglalkoztatási szerv, a munkavédelmi és munkaügyi hatóság kijelöléséről, valamint e szervek hatósági és más feladatainak ellátásáról szóló 320/2014. (XII.13.) Korm. rendelet biztosítja, finanszírozását (és így az alanyok részére biztosított ingyenességet pedig a Gazdaságfejlesztési és Innovációs Operatív Program).[1] A Szolgálatok lényegében az egyetemek munkajogi tanszékei „köré” épültek (régiós szervezeti koordinátorok vezetésével), biztosítandó a maximális szakmaiságot, hitelességet és helyi beágyazottságot.
Az MTVSZ nem jogutódja és nem is egyfajta „reinkarnációja” a korábbi MKDSZ-nek (Munkaügyi Közvetítői és Döntőbírói Szolgálat), amely 1996-tól 2015-ig működött. Ugyanakkor az MTVSZ egyrészt, számos vonatkozásban építeni törekszik az MKDSZ szakmai tapasztalataira, másrészt személyi átfedések is vannak (számos volt MKDSZ-tag a Szolgálat kereteiben - akár vitarendezőként, akár tanácsadóként, akár képzőként - is jelen van), harmadrészt a két Szolgálatnak vannak hasonló eljárástípusai (különösen: közvetítés, döntőbíráskodás). Mindezek ellenére az MTVSZ több vonatkozásban különbözik az MKDSZ-től. A legfontosabb különbségek a következők: az MTVSZ megközelítésmódjában a munkajogászi szemlélet a domináns, az eljárási típusok közül pedig a tanácsadás a leghangsúlyosabb, a bevonható ügyek körében pedig a lehető legszélesebb a kapu az érdekvita fogalmának dinamikus értelmezése miatt. Az MKDSZ szociális partneri kontroll mellett szorosabban épült be az állami mechanizmusba, az MTVSZ működése némileg autonómabb, rugalmasabb és régiós szerveződése miatt jelentősebb a helyi jelenléte.
Napjainkban a hazai munka világában számos iparágban latens/nyílt konfliktusok vannak, melyek megoldását, eszkalálódást a JOGPONT Szolgálatán keresztül kellene megoldani.
A 2016 novemberétől működő Szolgálat működésének első évében a konvergencia régiókban mindösszesen 110 ügyben járt el (2019. február), ami már önmagában igen ígéretes szám, különösen annak fényében, hogy korábban is az ügyek döntő hányada a fővárosban zajlott. Ha az ügyeket típusaik szerint vizsgáljuk, szembetűnő, hogy közel háromnegyedük tanácsadás volt. Az eljárások egymásra épülésével kapcsolatos elődleges tapasztalat az, hogy a tanácsadást követően több esetben a Szolgálat eljáró tagja az eljárással érintett fél/felek kollektív érdekeit megismerve,[2] további eljárás(ok)ban (egyeztetés, közvetítés) is segítséget tudott nyújtani.
E tapasztalat birtokában állítható, hogy a tanácsadási eljárás gyakran további eljárások „előszobájának”, a Szolgálattal kapcsolatos bizalom megalapozójának is tekinthető. Mivel a Szolgálat a kollektív munkaügyi érdekviták rendezését hivatott előmozdítani, ezért az egyeztető eljárások jó része kollektív szerződés, üzemi megállapodás létrehozásával, módosításával, egyes megállapodási elemeinek értékelésével volt kapcsolatos.
Ha azt vizsgáljuk, hogy a Szolgálat eljárásait kik vették igénybe, akkor nagyon vegyes kép tárul elénk (ami egyben pozitívum és a jövőre nézve biztató tény): érdeklődés mutatkozott mind a munkáltatói, mind a munkavállalói oldalról. Ha a szervezetek nagyságát elemezzük, mind a kis- és középvállalkozások, mind nagy foglalkoztatók részéről került sor eljárás kezdeményezésére, illetve köztulajdonban álló munkáltatók és a magánszektor foglalkoztatói egyaránt megjelentek az eljárás kezdeményezői között. Az eljárások 60 százalékban munkavállalói érdekképviseletek, míg 40 százalékban munkáltatói kérésre indultak.
A szakszervezeti pluralizmus okozta kihívások a Szolgálat eljárásaiban is megjelennek, így számos esetben került sor a munkavállalói érdekképviseleti oldalon is egyfajta „mediáció” jó-szolgálat kifejtésére. Olybá tűnik, hogy ezen sajátosságok mellett a Szolgálat és annak eljárásai az egész hazai szakszervezet mozgalom részéről bizalmat élveznek.
És végül…
Az IM, a JOGPONT MVTSZ listáján szereplő mediátorokat minél szélesebb körben tanácsos bevonni a latens munkaügyi konfliktusok megelőzésébe, a helyi nyílt munkaügyi viták békés megoldásába.
___________________
[1] Szolgáltatóként a projektben konzorciumi partnerek közül a Munkástanácsok Országos Szövetsége, az Általános Fogyasztási Szövetkezetek és Kereskedelmi Társaságok Országos Szövetsége (ÁFEOSZ-COOP Szövetség), az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés, az Ipartestületek Országos Szövetsége, a Kereskedők és Vendéglátók Országos Érdekképviseleti Szövetsége, a Magyar Iparszövetség, a projektben közreműködő, nem konzorciumi partnerként a Pénzügyminisztérium Munkaerőpiacért és Képzésért Felelős Államtitkársága (Közép-Magyarország régió) jár el. A pályázat (és így az MTVSZ) egy újabb GINOP felhívásnak köszönhetően a következő években is folytatódhat.
[2] Berke Gyula – Bankó Zoltán – Szabó Imre Szilárd: Prevenció. A tanácsadás lehetősége a Munkaügyi Tanácsadó és Vitarendező Szolgálat keretében. HVG-ORAC, Budapest, 2017. 9-10. o.