A vállalat szociális felelőssége

A vállalat szociális felelőssége

A Római Klub 1972-ben publikált, „A növekedés határai” címet viselő jelentését hatalmas viták követték, de megjelenése óta megkerülhetetlen igazsággá vált, hogy az emberiség olyan fejlődési pályán halad, amelyen felemészti jövőbeli erőforrásait. E felismerés lépéskényszerbe hozta a nemzetközi szervezeteket, kormányokat, és egyezmények, jogszabályok sora született, amelyek célja, hogy megóvják a környezetet, az energiaforrásokat, az ivóvízkészletet, és általában a „jövő nemzedékeit”. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy nem lehet az ún. fenntartható fejlődés feltételeit pusztán jogszabályokkal biztosítani.

Ezért került a figyelem középpontjába a vállalatok etikus magatartása és szélesen értelmezett környezetéért viselt felelőssége. Sokan, sokféle módon fogalmazták meg, hogy mi várható el egy (egyébként profitorientált) vállalattól, azon túl (vagy annak ellenére?), hogy hatékonyan használja fel erőforrásait, tartsa tiszteletben a törvényeket, fizesse meg a rá kirótt adókat. 

Feltétlenül az elvárások közé tartozik, hogy a vállalat viseljen felelősséget munkavállalóiért is, túl azon, hogy megélhetést biztosít számukra és betartja a munkakódexet. Ezzel elvileg mindenki egyetért. A napi gyakorlatban azonban nagy adag képmutatással, az elvek és a tényleges cselekvés ellentmondásával találkozunk.

Igaz ez a legfejlettebb országokra is, de fokozottan igaz a kevésbé fejlettekre, így szűkebb pátriánkra. Kutatások igazolják, hogy a hazai menedzserek jelentős része úgy tekint a felelős magatartás elveire, mint amelyek érvényesítését csak a „gazdagok” engedhetik meg maguknak. Az utóbbi évek gazdasági visszaesése csak erősítette e szemléletet.

Nem vitatható, hogy az éles versenyhelyzetben, romló gazdálkodási feltételek között a felszínen maradásért küzdő vállalatok nem fogékonyak arra, hogy önkéntesen korlátozzák racionalizálási lépéseiket, növeljék költségeiket – bármilyen nemes társadalmi cél elérését segítenék is ezzel. Ugyanakkor az sem helyes, ha a hatékonyság bűvöletében eleve kizárjuk, hogy léteznek olyan megoldások, amelyek összhangban állnak aktuális társadalompolitikai célokkal és – legalább hosszútávon – a vállalat érdekeit is szolgálják.

Feltétlenül ebbe a körbe tartozik az, hogy a vállalat milyen munkaerő-politikával reagál a gazdasági visszaesésre, figyelembe vesz-e szociális szempontokat például a létszámleépítésnél, vagy érvényesít-e szociálpolitikai preferenciákat a juttatások terén. Kikényszeríteni ezeket a lépéseket nem lehet. De divatot csinálni nekik, megmutatni, bizonyítani az így elérhető előnyöket, nem haszontalan. Még akkor sem, ha rövidtávon, átütő szemléletváltást nem remélhetünk.

Lapszám: 
2011/1