Válság és kommunikáció

VÁLSÁG ÉS KOMMUNIKÁCIÓ

Ma már a szakemberek döntő többsége elismeri a munkaszervezeten belüli kommunikáció fontosságát. Sőt egyre általánosabbá válik annak felismerése is, hogy az emberierőforrás-gazdálkodás fontos eleme a külső munkaerő-piaci környezetben folytatott kommunikáció, a munkáltatói „brand” építése. A közelmúlt tapasztalatai viszont arra utalnak, hogy amikor a dolgok kezdenek rosszul alakulni, az egyébként helyes elvek gyakorlati érvényesítése akadozni kezd.

A leggyakoribb változat, hogy a munkáltatók elzárják vagy jelentősen szűkítik a kommunikáció csatornáit. Érvet is találnak hozzá, nevezetesen, hogy felesleges rossz hírekkel idegesíteni a munkavállalókat, mert ez esetleg elvándorláshoz, a munkateljesítmény csökkenéséhez vezet. Ezzel azonban átadják a teret a megalapozatlan híreszteléseknek, rémhíreknek, pletykáknak, és nem csökkentik, hanem éppen növelik a feszültséget.

Következményeiben ennél is súlyosabb, amikor a romló gazdálkodási mutatók, a fenyegető létszámleépítés stb. ellenére a dolgozók (és a külvilág) felé „kincstári optimizmust” sugároznak, azaz egyszerűen meghamisítják a helyzetértékelést és valótlan képet festenek a kilátásokról. Ez a luftballon azonban egyszer törvényszerűen kipukkad, a vezetésbe vetett bizalom hosszú távra összeomlik, kapkodás, pánikreakciók indulnak meg, a szervezet dezorganizálódik.

Érdekes módon ennek az ellenkezője is megfigyelhető – hazai körülmények között meglehetősen gyakran. Ez pedig a nehézségek, a rossz kilátások túlhangsúlyozása. Az így kommunikáló vezetés elsősorban a külső segítségre (deus ex machina) apellál, felmentve magát a válsághelyzet megoldásában viselt felelőssége alól. Évtizedekkel ezelőttre nyúlnak vissza e szemlélet gyökerei, amikor a tömeges munkanélküliség kialakulása idején a jelentősebb létszámleépítéssel való fenyegetés megnyitotta az állami támogatások csatornáit. Úgy tűnik – legalább is a kommunikáció szintjén – ma sincs másképp. Véleményünk szerint ez a magatartás a legveszélyesebb. Ugyanis vezetőkben, munkavállalókban egy „lúzer-attitűdöt” alakít ki, blokkolja a válsághelyzet megoldására esetleg még kínálkozó intézkedéseket. Sőt a külvilágban, az üzleti partnerekben, az esetleges befektetőkben is azt az érzést erősíti, hogy ezzel a céggel, térséggel stb. nem érdemes foglalkozni.

Megfogalmazhatjuk tehát, hogy a válsághelyzetben a professzionális kommunikáció felértékelődik, elhanyagolása vagy helytelen alkalmazása növeli a bajokat. Ez a megállapítás is erősíti azt a tapasztalatot, hogy az emberierőforrás-gazdálkodás fontossága napjainkban megnövekedett, ami a foglalkoztatás nagyon erős társadalompolitikai kötődései miatt teljesen érthető. Így a szakterület művelőivel szemben támasztott fokozott követelményeknek való megfelelés a válság kezelésének egyik nem elhanyagolható tényezője.

Lapszám: 
2009/3