A szakképzés

 

A SZAKKÉPZÉS

A szakképzés szerkezetének és finanszírozásának átalakítása kapcsán újra fellángoltak azok a szakmai viták, amelyek a közoktatás e társadalompolitikai és gazdasági szempontból egyaránt kiemelt fontosságú elemének szinte állandó kísérői. Megfogalmazható ugyanis néhány olyan kérdés, amelyre nem lehet fekete vagy fehér választ adni, ahol az ideális megoldás mérlegelésénél mindkét serpenyőbe kerülnek nehezen cáfolható érvek.

Az egyik ilyen dilemma, hogy a szakképzés a napi aktuális munkaerő-szükségletnek feleljen-e meg, vagy a kibocsátás összetétele, illetve a végzettek tudásanyaga a gazdaság hosszú távon valószínűsíthető (de pontosan nem meghatározható) követelményeihez igyekezzen alkalmazkodni. Látszólag egyszerű a válasz, hiszen a végzettek évtizedekig a munkaerő-állomány részét képezik majd, tehát fel kell őket készíteni a műszaki fejlődés követésére, sőt olyan átfogó ismeretekkel és kompetenciákkal kell rendelkezniük, amelyek megfelelő alapot képeznek a szakmacsoporton belüli esetleges mobilitásra is. Ugyanakkor azonban e felkészítés időt, energiát von el a foglalkozás eredményes gyakorlásához szükséges manuális készségek elsajátításától, és a munkaadók ilyen esetben rendszerint arról panaszkodnak, hogy a pályakezdők egyrészt „túlképzettek”, másrészt viszont csak hosszú munkahely-specifikus betanítás után képesek egy végzett szakmunkástól elvárható teljesítményre.

A másik, sok vitát kiváltó kérdés, hogy megengedhető-e, hogy a szakmunkásképzés „zsákutcát” jelentsen az abból kikerülőknek. Azaz ne nyújtson olyan ismereteket, amelyek lehetővé teszik az esetleges továbbtanulást. Társadalompolitikai szempontból itt is kézenfekvő a válasz: mindenképpen az a kívánatos, hogy az arra alkalmasak számára megmaradjon a felsőfokú képzésben való részvétel lehetősége. E követelmény teljesítése ugyanakkor azt igényli, hogy a néhány százaléknyi esetleges továbbtanuló kedvéért a képzési idő jelentős részét közismereti tárgyakkal kell „megterhelni”, ami nyilván nem káros, de érzékenyen szűkíti a szakmai ismeretek és különösen a gyakorlati készségek elsajátítását.

Végül egy további dilemma, hogy milyen részt vállaljanak a szakképzésből annak „haszonélvezői”, a munkaadók. Ennek eldöntése egyúttal az előzőekben említett viták kimenetelét is befolyásolja, hiszen a munkaadók fokozott részvétele nyilván a napi munkaerő-szükséglet jobb kielégítését eredményezi, de egyúttal korlátokat szab a perspektivikus szemlélet érvényesítésének.

A duális szakképzési rendszer kiépítése most az a csodafegyver, amely sokak szerint megoldást hozhat a szakmunkásképzés leggyakrabban emlegetett anomáliáira. Ugyanakkor figyelembe kell venni azokat a nyilvánvaló különbségeket is, amelyek a duális képzés „őshazája”, Németország gazdasági és társadalmi adottságai és a jelenlegi magyar helyzet között figyelhetők meg. Mint említettük egyedül üdvözítő megoldás sajnos nincs. Nyilván az a módszer bizonyul a leghasznosabbnak, amelyik megfelelően alkalmazkodik az adott időszak társadalmi-gazdasági feltételeihez és egyúttal biztosítja a továbblépés lehetőségeit is. Hogy a duális szakképzés magyar változata ilyennek bizonyul-e, arról ma még korai lenne véleményt mondani.

 

Lapszám: 
2012/2