A segítőkész bobby esete a szabadságmegváltással

A segítőkész bobby esete a szabadságmegváltással

A kissé vaskos angol humor kedvelői talán még emlékeznek Norman Wisdom Pitkin-filmjeire. Az egyikben a főhős álrendőrként az igazi rendőrök elől menekülve meglát egy a járda szélén álldogáló vak embert, és fedezékül használva átkíséri az úttesten. Majd kis idő múlva őrült rohanásban visszakíséri a másik oldalra. Ez az oda-vissza vezetgetés többször ismétlődik. És jön a geg: az üldöző rendőrök parancsnoka is meglátja az úttest szélén tébláboló embert, – a bobby ahol tud, segít – ő is karon ragadja a szerencsétlent, hogy átkísérje. Az ekkor már felháborodott férfi kitapogatva a kéretlen segítő álkapcsát méretes balhoroggal fejezi ki nemtetszését.

Ha a ki nem vett szabadság megválthatósága körüli örökzöld vitával találkozom, nekem ez a filmbeli jelenet jut eszembe. Ugyanis a szabadság igénybevételének jogi eszközökkel történő kikényszerítése, bár számos cáfolhatatlan érv szól mellette, olyan „segítőkész” beavatkozás a munkáltató és a munkavállaló közötti viszonyba, ami nemcsak a munkáltató, hanem az esetek egy részében a munkavállaló egyetértésével sem találkozik.

Elvben vitathatatlan, hogy a munkavállaló munkavégző képességének regenerálását nagyban hátráltatja, ha időnként néhány egybefüggő napon keresztül nem kapcsolódhat ki, ha nem élhet hobbijának, nem lehet együtt huzamosabban a családjával. A szabadság igénybevétele a munkáltató számára is előnyös, hiszen a kipihent alkalmazott magasabb teljesítményre képes. Ezért ésszerű és természetesen népszerű minden olyan kezdeményezés – akár szakszervezeti, akár kormányzati oldalról indul – amely a törvényben rögzített szabadságnapok természetben történő kivételét segíti elő és tiltja, szankcionálja ennek elmaradást.

Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy például Japánban, ahol a tradicionális munkakultúrának megfelelően a vezetők és alkalmazottak éveken keresztül nem mennek szabadságra, a népesség egészségi állapota és a várható élettartam nagyságrendekkel jobb a magyarnál. Tehát nem biztos, hogy a szabadságon töltött idő és a munkavállalók egészségi állapota között közvetlen összefüggés létezik (vagy legalább is azt más tényezők közvetlenebbül befolyásolják.)

Tagadhatatlan tény, hogy a munkáltatók, ha nem is illik beszélni róla, a szabadságnapokat végeredményben valahol veszteségnek érzékelik, törekednek arra, hogy az így kieső munkakapacitást legalább rövidtávon minimalizálják. Különösen ott, ahol a munkafolyamat – jellegéből adódóan vagy a munkáltató rossz szervezettsége következményeként – hektikus. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a dolgozók is szívesen „tartalékolják” szabadnapjaikat, és nincs ellenükre, hogy a ki nem vett szabadságnapokat a munkáltató pénzben megváltsa.

Amikor e megoldást elítéljük, és például európai mintákra hivatkozunk, egy realitásról elfeledkezünk. Nevezetesen, hogy amíg a törvényes szabadságnapok száma tekintetében hazánk Európa élvonalába tartozik, addig az átlagjövedelem rangsorában a sereghajtók között vagyunk. A négy-ötszörös átlagjövedelmű dán vagy holland munkavállaló nyilván egészen másképp tekint fel nem használt szabadnapjainak esetlegesen pénzben történő kiváltására, mint magyar társa.

És még egy mérlegelendő körülmény: az olyan életidegen szabályokat, amelyek egyik fél sem tart számára kedvezőnek, munkavállalók és munkáltatók gyakran közös „cinkossággal” kijátsszák. Ilyen példákkal találkozhattunk a munkaidőrend tekintetében, és ilyen az a sokszor emlegetett gyakorlat, hogy papíron kiírják a ki nem vett szabadságnapokat, amelyeket aztán a munkavállaló később elvileg igénybe vehet. (Senki nem tudja persze, hogy erre milyen gyakorisággal kerül sor.) Mit is jelent ez? Azt, hogy a látszólag munkavállaló-barát szabályozás felülírásával pontosan a védeni szándékozott fél kerül jóval kiszolgáltatottabb helyzetbe – nyilván a törvényalkotó szándékával ellentétesen.

Összességében az a véleményem, hogy mielőtt átkísérnénk, előbb kérdezzük meg a vak embert, hogy tényleg át akar-e menni az utca másik oldalára. Tudomásul kell venni a realitásokat. A fejlett piacgazdaságokban kialakult, kétségtelenül szimpatikus normák átvételekor tekintettel kell lennünk saját fejlettségi szintünkre. Lehet, hogy jelen esetben egy földhözragadtabb, kompromisszumos megoldás összességében célravezetőbb lenne. Például, hogy a törvényes szabadságnapok (a munkaidőmérleg szerint hazánkban ez átlagosan 27 nap) egy részét – például évente 10 vagy 15 napot – kötelező lenne kiadni/kivenni, és a maradék lenne megváltható a munkavállaló és a munkáltató megállapodása alapján.

Lapszám: 
2014/1