A neo-globalizáció és a magyarországi kkv-k munkaügyi gondjai

 A NEO-GLOBALIZÁCIÓ ÉS A MAGYARORSZÁGI KKV-K MUNKAÜGYI GONDJAI

A globalizáció szakaszai, a neo-globalizáció sajátosságai

A globalizáció már évszázadok óta több hullámban támad, majd húzódik vissza, ahogy ezt Angus Maddison, a Groningeni Egyetem 2010-ben elhunyt professzorának és az OECD korábbi elemzőjének hosszútávú idősorai is jól mutatják.[1] A globalizációt elemző közgazdászok rendre felhívták a figyelmet arra, hogy ez a folyamat rendszerint hullámokban érkezik[2], és az eddigi információk szerint a jelenlegi globalizációs hullámot már megelőzte egy ilyen hullám a nagy felfedezések idején, amit aztán a 18. századi háborúk szakítottak félbe, de aztán a 19. század 20-as éveitől, vagyis Napóleon bukásától ismét sor került egy jelentősebb globalizációs dagályra a 19. században[3], amit aztán az első világháború durván megszakított.

Végül egészen a második világháború végéig nem is került sor a globalizáció tényleges újra indulására, és 1945 után is csak nagyon vontatottan indult el a globalizáció újabb hulláma. Ennek a fő oka az volt, hogy több nagy gazdaság kiesett a kapitalista világrendszerből, először is a „szocialista” országok Kelet-Európában és Ázsiában, illetve a korábban a világgazdasági rendszer részeit képező gyarmati országok a függetlenné válást követően gyakran élesen anti-kolonialista, kapitalizmus ellenes és szovjetbarát politikát folytattak (ilyen volt az ötvenes években hosszabb rövidebb ideig pl. India, Indonézia, Egyiptom, Irak és Szíria).

Alapvető változásokra került sor azonban a hetvenes évek olajválsága után. Ekkortól számíthatjuk napjaink globalizációjának a kezdeteit. Erre a globalizációs hullámra az a jellemző, hogy míg korábban a globalizáció  inkább csak a világkereskedelem integrálódását, valamint a nemzetközi munkaerővándorlást jelentette, addig a 20. század hetvenes éveitől kezdve egyre inkább a nemzetközi vállalatbirodalmak, a nemzetközi közvetlen tőkebefektetések[4] révén került sor a globalizációra.

Mivel a 20. század utolsó évtizedeinek globalizációs folyamatai jelentősen eltértek a korábbi globalizációs folyamatoktól, ezért (utalva az újfajta globalizáció gazdaságpolitikai alapjára, a neo-liberális gazdaságpolitikára), szerencsés lehet azt a korábbi globalizációs folyamatoktól megkülönböztetni és neo-globalizációnak nevezni. A neo-globalizáció nyomán létrejöttek azok a nagy nemzetközi vállalatok, amelyek integrált egészként működtek, és ahol sor került az „értékláncok optimalizációjára” is. Ez az optimalizáció azt jelenti, hogy az egyes termelési tevékenységeket, vagyis az értéklánc egyes elemeit igyekeznek földrajzilag úgy elhelyezni a világban, hogy annak révén az összvállalati nyereség maximális legyen. Ezt például úgy lehet elérni, hogy az alacsony hozzáadott értékű összeszerelő tevékenységeket rendszerint olcsóbérű periféria országokba telepítik ki.

Az összvállalati termelési és nyereségoptimalizáció tehát azt eredményezi, hogy a nemzetközi nagyvállalatok az alacsony hozzáadott értékű összeszerelő munkát az olcsóbérű periféria országokba telepítik ki, a megtermelt termékeket pedig rendszerint a gazdag centrumországokban értékesítik magas árakon.[5] Így a nemzetközi nagyvállalatok (a multik) igen hatékonyan tudnak működni, legalábbis a helyi piacra termelő kis és középvállalkozásokkal szemben, amelyek nem képesek magasabb árakat kapni a viszonylag szűkös helyi piacokon a szegényebb helyi vevőiktől.

Ez a helyzet többek közt az úgynevezett „közepes jövedelem csapda” kialakulását és fennmaradását eredményezi.[6] Sajnos ebből a csapdából igen nehéz kitörni, különösen, ha az ország politikai vezetői is csak arra törekszenek, hogy minél nagyobb volumenben vonzzanak be külföldi közvetlen beruházásokat és ennek révén minél nagyobb számban foglalkoztassanak munkásokat.

A neo-globalizáció HR kihívásai a hazai kkv-knál

A fentiek következtében hazai kis és középvállalkozások nem igen képesek felvenni minőségi munkaerőt, különösen, amennyiben a munkaerő előtt nyitva áll az a lehetőség, hogy magasabb bérekért elmenjen külföldre, illetve a multikhoz dolgozni. Ma ez a helyzet Magyarországon. Ráadásul a bérekre olyan magas (szja és tb) elvonások terhelődnek (amit adóéknek szokás nevezni), hogy a munkaerő a bruttó bér alig felét kapja kézhez.[7]  

A magas adóék következtében a hazai piacra termelő kis és középvállalkozások rendszerint feketén alkalmazzák a munkaerőt, vagyis nem jelentik azokat be, és ezért rendszerint sem társadalombiztosítást, sem szja előleget nem vonnak le tőlük a bérekből. Általános gyakorlat az is, hogy vállalkozói szerződéssel foglalkoztatják a dolgozókat (ezt még sok esetben felsőoktatási intézmények is megteszik), vagy legalábbis a juttatások egy részét feketén fizetik ki a munkavállalóknak. Ezt azért kénytelenek a hazai kkv-k megtenni, mert egyébként nem tudnának a nagy nemzetközi vállalatokkal szemben helyt állni a munkaerőért folytatott bérversenyben.[8]

A nagy nemzetközi vállalatok a „neo-globalizáció” logikája szerint rendszerint nem hazánkban, hanem a gazdag centrumországokban (Németországban, Franciaországban, az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban, stb.) értékesítik a gazdag vevőknek a termékeiket magas áron, miközben a termelés nagy részét olyan olcsó bérű országokban végzik, mint hazánk, vagy a többi kelet-európai ország, illetve Ázsia elmaradt részei.

Ebben a helyzetben a kormányzat minden olyan törekvése, amely azt célozná, hogy a hazai munkavállalóknak magasabb munkabéreket „harcoljon ki” a kötelező minimálbérek, illetve a kötelező bérminimum emelése révén, csak azt eredményezheti, hogy a hazai kkv-k nem képesek megfizetni a magasabb munkabéreket, vagy ha mégis megfizetik, akkor ezek a cégek gyorsan csődbe is jutnak.

A tényleges kormányzati megoldás lehetőségei

A megoldás hazánkban az lehetne, hogy a kormányzat a kis és a nagyvállalatok számára szabjon eltérő adózási és tb. szabályokat, de ne csak a társasági adóra nézve, ahogy ez korábban volt, hanem a kisvállalatoknál dolgozó munkaerőre vonatkozóan is. Ahogy a korábban már említett Árva-Csath-Giday (2018) cikkben a szerzők írták: „A perifériaországok bérfelzárkóztatása irányába tett hathatós lépés lenne, ha a vállalatokat terhelő elvonások (például a társadalombiztosítási elvonások) jelentős hányadát a vállalati mérethez kötnék. Ezzel segíteni lehetne helyi kis- és középvállalkozásokat abban, hogy ne veszítsék el legjobb munkatársaikat”.[9]

A magyar kkv-kről azt írják, hogy „A bérek emelkedése tekintetében azért vannak versenyhátrányban a kisebb cégek, mert náluk a bér jóval magasabb hányadát teszi ki a hozzáadott értéknek. Míg például 20 százalékos béremelkedés esetén a nagyobb vállalatok profitjában mérsékelt csökkenés következik be, addig a kisebb vállalkozásoknál ez felemésztheti a működési eredmény akár egyharmadát is. Ez pedig azt jelenti, hogy az ilyen cégek jelentős hányadánál eltűnhet a nyereség, sőt esetleg az amortizációra is csak részben ad fedezetet a bevételük."[10]

A helyzet tehát nem igazán rózsás a kis és középvállalkozások számára, ugyanis bár a társadalombiztosítási elvonások az elmúlt évek során folyamatosan csökkentek, azért még ma az összes béreket terhelő elvonások egészen magasak, az OECD statisztikák szerint még mindig a negyedik legmagasabbak az OECD-n belül (bár tény, hogy 2000-2002 idején még a második legmagasabbak voltak). De egy olyan alacsonyan fejlett (periféria) ország esetében, mint amilyen Magyarország is, ennél alacsonyabb elvonásokat várnánk el…

ÁRVA LÁSZLÓ

(A cikkben előadott gondolatokat részletesebben ld: Árva László – Csath Magdolna – Giday András: A hazai kisvállalkozások megerősítése a neoglobalizáció kihívásaival szemben, Pénzügyi Szemle, 2018/4. 534-555. old.)

_______________________________

[2] Ld. például: Katona-Árva-Schlett (2013): Stages of Globalisation. Alternative Ways from Eastern Europe and the Far East. Kaligram, Praha.

[3] Erre vonatkozóan ld. pl. Suzanne Berger(2003): Notre première mondialisation : Leçons d'un échec oublié. Paris, Seuil,

[4] A külföldi közvetlen tőkebefektetéseket korábban működőtőke befektetéseknek nevezték magyarul, de mivel annak angol neve Foreign Direct Investments, ezért napjainkban magyarul is közvetlen külföldi befektetéseknek nevezik azokat a befektetéseket, amelyek révén egy külföldi beruházó (rendszerint az anyavállalat) meghatározó, irányító szerepet játszik külföldi leányvállalataiban. Ennek révén lehetősége van, hogy  eldöntse, hogy az illető leányvállalat hol szerezze be nyersanyagait, illetve, hogy mit, milyen módon és milyen eszközökkel termeljen és a megtermelt javat vagy szolgáltatást (esetleg részegységet) kinek és mikor, milyen áron értékesítse.   

[5] Az eltérő hozzáadott értékű tevékenységek földrajzi optimalizálását nagyon szemléletesen írja le Stan Shih, a tajvani Acer számítógépgyártó vállalat alapító elnöke által megfogalmazott, úgynevezett „smiling face” (mosolygó arc) görbe elnevezésű vállalati startégia model.

[6] A közepes jövedelem csapda (angolul middle income trap) napjaink egyiik legnépszerűbb elmélete, amely azt jelenti, hogy a külföldi beruházások révén egy közepes jövedelmet a szegény országok viszonylag gyorsan el tudnak érni, de onnan már nem tudnak továbblépni, mert a nagy nemzetközi vállalatok ragaszkodnak ahhoz, hogy csak az olcsóbérű munkafolyamatokat telepítsék ezekbe a szegényebb perifériaországokba.

[7] Az adóék történelmi alakulását jól mutatja az OECD számos honlapja, pl. a https://data.oecd.org/tax/tax-wedge.htm oldal, amely 2000-től napjainkig grafikusan ábrázolja az OECD országok adóékjének alakulását, és ahol látni lehet, hogy hazánkban igen magas volt végig ennek az értéke, és csak az elmúlt években kezdett lassan csökkenni.

[8] Egy ma már nem élő kisvállalkozó barátom, aki a kilencvenes évek során sok előadást tartott vállalkozói szervezeteknél, gyakran úgy kezdte előadását, hogy miután elmondta a nevét, hozzátette, hogy „adócsaló vagyok”. 

[9] I.m. 541. oldal.

[10] I.m. 545. oldal.