Munkaerő-mobilitás Európában: mítosz és valóság. Andor László előadása a Corvinus Egyetemen

 Munkaerő-mobilitás Európában: mítosz és valóság

A munkaerő szabad mozgása ötven éve létezik az Európai Unióban, azonban az elmúlt hónapokban heves politikai csatározások és sajtóviták témájává vált. Hogyan alakultak az uniós mobilitási folyamatok a 2004-es bővítést követően, majd a gazdasági válság idején? Honnan indultak és hova az uniós munkavállalók, mennyien, s miért? Milyen hatásokkal és tennivalókkal számolhatunk tagállami, és közösségi szinten? Andor László, az Európai Bizottság foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi befogadásért felelős biztosa a Budapesti Corvinus Egyetemen 2014. április 14-én tartott előadásában ezekbe a kérdésekbe nyújtott betekintést, szembeállítva a munkaerő áramlást övező legelterjedtebb politikai mítoszokat az elmúlt évtized valós fejleményeivel. Átfogó és adatokkal gazdagon illusztrált előadásának a főbb pontjait az alábbiakban foglaljuk össze.

Andor László a bevezetőjében utalt arra, hogy a munkaerő-mobilitást napjainkban Európa számos részén felfokozott viták és indulatok övezik, különös tekintettel a más tagországból érkező állampolgárokat megillető szociális juttatásokra vonatkozó jogosultságokra. Ezzel szemben az igazság az, hogy az Európai Unióban mozgó állampolgárok túlnyomó többsége munkavállalási céllal érkezik egy másik tagállamba, nem pedig azért, hogy szociális ellátást igényeljen. Munkát vállalni több féle státuszban is lehet; önálló munkavállalóként, önálló vállalkozóként, önfoglalkoztatóként, illetve kiküldött munkavállalóként. Az önálló munkavállalóra a fogadó ország munka- és szociális biztonsági joga vonatkozik, s a hazaiakkal egyenlő jogok illetik meg. Az önfoglalkoztatók ugyancsak diszkriminációmentesen jogosultak a letelepedésre, a szolgáltatásnyújtásra. A kiküldött munkavállalóra is a fogadó ország munkajoga vonatkozik, ugyanakkor a szociális biztonsági ellátása továbbra a származási országához kötődik.

Az uniós biztos aláhúzta, hogy a más tagállamokban történő munkavégzés változatos formái ellenére az uniós állampolgárok döntő többsége a lakóhelyén, vagy ahhoz közel dolgozik. A virtuálissá vált határokon túl a 2004-es bővítést követően is viszonylag kevesen vállalnak munkát. A más tagállamban élő uniós állampolgárok száma 2005 és 2013 között 4,7 millióról 8 millióra bővült, arányait tekintve 2,1%-ról 3,2%-ra növekedett. A mobilitástöbblet háromnegyedét a jövedelem különbségek és a foglalkoztatási lehetőségek által kiváltott kelet-nyugati irányú munkaerő áramlás adja. Ugyanakkor ez a megnőtt uniós mobilitás is jóval elmarad az EU-n kívülről érkezők 4,3%-os arányától. Egyes nemzetközi példákhoz képest pedig ez a szint kifejezetten alacsonynak minősíthető, hiszen a 2010-es OECD adatok szerint például az USA 50 állama közötti éves mobilitás az EU 27 tagállama közötti vándorlásnak 12-szerese volt.

Az unión belüli nemzetközi mobilitást számos tényező korlátozza, melyek közül Andor László a nyelvi és kulturális sokszínűség, illetőleg kötöttség mellett a szakképesítések és diplomák kölcsönös elismerésének korlátozottságát említette az első helyen. Az EU szintjén a hazai munkaerő-állományhoz képest mérsékelt, 1,7%-os beáramlás eltérő tagállami mértékeket takar. A külföldi munkaerőt hagyományosan a legnagyobb arányban foglalkoztató Luxemburg 20%-ot meghaladó rátája, valamint az ugyancsak speciális helyzetű Ciprus és Írország 8% körüli értékéhez képest a számottevő migránst foglalkoztató Belgium, Ausztria és Egyesült Királyság esetében 3 és 4 % között, a többi tagállamban pedig ennél kisebb arányban érkezett vándorló munkaerő az elmúlt évtizedben.

A származási országok munkaerő-állományához képest az elmúlt 10 évben kiáramló munkaerő aránya is tagállamonként változó, összességében 1 és 9 % közötti képet mutat. A bemutatott 2013. évi Eurostat adatok alapján a skála egyik szélén Románia 9,2%-os, Lettország 8,1%-os, Litvánia 6,9%-os arányával szemben Csehország 1%-nyi, Szlovénia 1,1%-nyi értéke áll, míg Magyarország esetében ez az arány 2,4% volt. A középmezőnyben szereplő Ciprus, Bulgária és Lengyelország 4,5% körüli aránya mellett Észtország és Szlovákia 3,3%-os értéken állt.

A 2007 végétől elmélyülő pénzügyi és gazdasági válság jelentősen befolyásolta az uniós munkaerőmozgás mértékét és irányait – szögezte le Andor. Az Európa-szerte ugrásszerűen megnőtt munkanélküliség következtében 2009-2010-ben a migráció 41%-kal esett vissza. Az euroövezeti válság elmélyülésével azonban az EU-n belüli mobilitás újra megélénkült, 2011-2012-ben 22%-kal nőtt. A legnagyobb kiáramlást mutató országok élén Görögország (+170%), Spanyolország (+107%), Írország (+64%) áll, majd Magyarország (+58%) és Lettország (+39%) követi. Befogadó országok tekintetében ugyanekkor a válság sújtotta Írország és Spanyolország szerepe erősen csökkent, a fogadókészségük kevesebb, mint a felére esett. Az Egyesült Királyság helyzete változatlan maradt, míg Németország és Ausztria növekvő mértékben fogadott uniós munkavállalókat.

Ami a mobilitás hatásait illeti, Andor hangsúlyozta, hogy az Európai Bizottság álláspontja szerint a munkaerőmozgással mind a származási, mind a fogadó országok alapvetően nyertek. A fogadó országok a munkaképes korú lakosságuk bővülését, fiatalodását, kvalifikálódását, a foglalkoztatási szint emelkedését, s összességében a gazdasági növekedéshez való hozzájárulást nyerték. A migráns munkások bérleszorító és munkanélküliség-növelő hatásával kapcsolatos, széles körben elterjedt hiedelmeket eddig még nem sikerült igazolni. A mobil munkaerő által igénybevett juttatások és szolgáltatások tekintetében ugyan hiányoznak az átfogó adatok, de a magas foglalkoztatási szintjük alapján a költségvetési hozzájárulásuk minden bizonnyal pozitív. Andor László aláhúzta, hogy az uniós jog nem csupán a szabad mozgást szabályozza szigorúan, hanem a szociális juttatásokhoz való hozzáférést is. Akinek nincs munkája, vagy nem tudja eltartani magát, csak három hónapig tartózkodhat egy másik tagállamban.

A döntően kölcsönösen előnyös hatások mellett a mobilitásnak nemcsak kedvező hatásai vannak, illetve az előnyök nem mindenütt, s nem folyamatosan érvényesülnek – mutatott rá a biztos. A származási országok tekintetében a haza utalt munkajövedelmek részben ellensúlyozhatják a kiáramlás egyes negatív hatásait, 1%-tól (Szlovénia) 4%-ig (Bulgária) – Magyarország esetében kb. 1,5%-kal – járulva hozzá a küldő országok GDP-jéhez. Az eltávozott munkavállalók jó része új szaktudással, nyelvtudással, tapasztalatokkal és befektetésre kész megtakarításaikkal tér vissza hazájába. A munkaerőmozgás agyelszívó hatása ugyan nem bizonyított, de egyes ágazatok és szakmák – mint pl. az egészségügy – megkülönböztetett figyelmet és célzott intézkedéseket indokolnak, csakúgy, mint a fogadó országok egyes, hirtelen túlnépesült foglalkoztatási és lakóterületei. Andor László összegzése értelmében az Európai Bizottság az egységes európai munkaerőpiac érdekében tett kezdeményezései keretében azon munkálkodik, hogy a munkaerő-mobilitás minden lehetséges formában kölcsönösen előnyössé váljon.

Lapszám: 
2014/3