Lejtmenetben a munkaügyek

 2015. december

A rendszerváltás idején történelmileg igen rövid idő alatt létrejött, sőt tömegessé vált a munkanélküliség. Leegyszerűsítve a folyamatokat, úgy is fogalmazhatunk, hogy az addig 20-25 %-os „kapun belüli” munkanélküliség, vagy az akkor használt szemérmes kifejezéssel „belső tartalék” felszabadult, ami a valóságban azt jelentette, hogy több százezer ember elveszette munkahelyét és tényleges munkanélkülivé vált.

Ma már a rendszerváltást sokféleképpen minősítik, de abban konszenzus van, hogy egyértelműen pozitív volt békés jellege. Érdekes módon azonban annak okairól, hogy a nagy politikai földindulás árnyékában kibontakozó trauma, a tömeges munkahelyvesztés nem okozott nyílt társadalmi konfliktust (mint például a benzináremelés az ún. taxisblokád előtt), nem szoktunk beszélni.

Úgy vélem, hogy a rövid idő alatt megjelenő tömeges munkanélküliség így utólag elfogadhatónak minősíthető kezelését az tette lehetővé, hogy működtek, illetve rövid idő alatt létrejöttek azok az intézmények, törvényi és finanszírozási keretek, amelyek a fejlett piacgazdaságokban ezt szolgálják. A törvényalkotó, forrásallokáló, a gazdálkodó szervezeteknek és állampolgároknak támogatást nyújtó gyakorlati tevékenységet pedig intenzív elemző, kutató munka segítette.

Az első demokratikusan megválasztott kormányban a korábban államtitkárságként működő munkaügyi tárca (ÁBMH) egy erős minisztériummá emelkedett, létrejött az egységes munkaügyi szervezet, színvonalas elemző, koordináló és módszertani irányító munkára képes központtal, jól felkészített munkatársakból álló országos hálózattal. Az ún. Országos Érdekegyeztető Tanács rendszeresen nagy nyilvánosság előtt ülésezett és gyakran foglalkozott munkaügyi témákkal, sőt aktív volt egy erre a célra külön létrehozott albizottsága is (Munkaerő-piaci Bizottság). Tripartit egyeztetés előzte meg a költségvetésen belül nem elhanyagolható önállósággal rendelkező,  a munkanélküliség kezelését szolgáló két elkülönült alapnak az aktív és passzív eszközök finanszírozásáról hozott döntéseit. Mindehhez a szabályozási kereteket egy külön törvény, az ún. Foglalkoztatási Törvény biztosította.

Számottevő volt e tevékenység szellemi háttere. Aktívan működött a Munkaügyi Kutatóintézet, az Országos Foglalkozatási Közalapítvány sokmilliós keretből finanszírozta a munkarő-piaci kutatásokat, később jelentős uniós pénzek áramlottak erre a területre a Társadalmi Megújulás Program keretében. Az egyetemeken önálló tanszékek, intézetek képezték a szakember-utánpótlást, illetve végezték a már itt dolgozók továbbképzését. És az így születő kutatási eredményeket több szakmai folyóirat közvetítette a közszférában és a vállalatoknál dolgozó szakemberek felé.

Szembesítsük mindezzel a mai helyzetet!

  • A kormányban a szélesen értelmezett munkaügyekért egyértelműen felelős csúcsszerv nem található. A feladatok nagyobb része három tárcához került feldarabolva (Foglalkoztatáspolitikai stratégia, munkaerő-piaci képzés: Nemzetgazdasági Minisztérium, közfoglalkoztatás: Belügyminisztérium, megyei kormányhivatalok egyik főosztályává degradált munkaügyi központok: Miniszterelnökség).
  • A Foglalkoztatási Törvényt hatályon kívül helyezte az Országgyűlés.
  • Az egyébként vegetáló országos érdekegyeztetésben már nem vagy csak elvétve kerülnek napirendre munkaerő-piaci témakörök.
  • Az OFA nem finanszíroz munkaerő-piaci kutatásokat.
  • Uniós források sem várhatók e tevékenység elméleti megalapozásához.
  • A Munkaügyi Kutatóintézet megszűnt.
  • A szakfolyóiratok ugyancsak megszűntek. (Nagy fájdalmunkra 59 évfolyam megjelenése után a Munkaügyi Szemle is.)

Kérdezhetjük, hogy feltételezhető-e közvetlen kapcsolat az államigazgatás szervezeti filozófiája, szervezete és egyes nagy feladatkörök ellátásának színvonala között? Véleményem szerint igen, és ezt a jelenlegi szituáció is bizonyítja. Ha befolyásos kormánytag, aki rendszerint a kormányzó pártban is megkerülhetetlen személyiség, egy fontos államigazgatási tevékenységi körért egyértelmű felelősséggel tartozik, akkor határozottan arra törekszik, hogy a terület „tudásbázisa” (szakemberek, kutatások stb.) erős legyen, és ehhez megfelelő forrásokkal, illetve lobbierővel is rendelkezik. Ha viszont egy területért többen is felelősek, vagyis „főfelelőst” nem lehet azonosítani, akkor a szakmai háttér könnyen erodálódhat. Ez történik most a munkaügyekkel, méghozzá látványosan.

Azt is kérdezhetjük, hogy hol itt a baj, hiszen a foglalkoztatási mutatók kedvezően alakulnak.

Nyilvánvaló, hogy a negatív következmények nem egyik napról a másikra jelentkeznek, de azért az érzékelhető, hogy több alapvető kérdésre már ma sincsenek megalapozott szakmai válaszok. Például, hogy a jelenlegi európai szabályozás mellett mennyire törvényszerű, káros vagy éppen hasznos a magyarok külföldi munkavállalása? Vagy hogyan ítéljük meg a fejlett országoktól elmaradó hazai bérszínvonalat, szükség, illetve lehetőség van-e voluntarista módon az emelésére? Tényleges munkaerőhiány van-e, ahogy egyes munkáltatók jelzik, és ha történetesen igen, milyen intézkedéseket szükséges tenni?

Félő, hogy az ilyen típusú megválaszolatlan vagy éppen nem kellő mélységű elemzés alapján megválaszolt kérdések a jövőben szaporodni fognak.