A közfoglalkoztatás

 

A KÖZFOGLALKOZTATÁS

Közmunka, közhasznú munka, közcélú munka, közösségi munka, közfoglalkoztatás stb. Megannyi fogalom, amelyek között csak a témát beavatottan ismerő szakemberek tudnak már eligazodni. Tartalmuk a Btk. által definiált büntetésfajtától a klasszikus karitatív tevékenységig terjed. A gazdaság- és társadalompolitika szempontjából azonban jelenleg az a foglalkoztatási forma a legfontosabb, amely a munkaerőpiacról tartósan vagy esetleg végleg kiszorult személyeknek nyújt társadalmilag is elismert (elismerendő) munkalehetőséget, és biztosít (nagyon szerény) megélhetést. Ezt a mai kormányzati szóhasználatban és szabályozásban közfoglalkoztatásnak nevezik.

A közfoglalkoztatás így az ún. nempiaci vagy támogatott munkahelyteremtés kategóriájába tartozik, és mint ilyen (elődeihez hasonlóan) meg-megújuló viták középpontjában áll.

Bírálói főképp azt nehezményezik, hogy sokszor nem valós szükségletet elégít ki, nem hatékony, finanszírozása a költségvetést terheli, ezért hosszabb távon nem életképes munkahelyeket jelent. Sőt gyakran a „munkaerőpiacra való visszavezetés” nehezen értelmezhető követelményének teljesülését is számon kérik rajta. Ez nemcsak hazai vita, hasonló tartalmú dilemma európai szinten is megfigyelhető a „job-rich” és a „job-less” fellendülés előnyeinek és hátrányainak taglalása során.

A konstrukció teljes félreértésén alapul azonban a közfoglalkoztatást illetve mutánsait a hatékony, piaci munkavégzési formák jellemzőiből kiindulva értékelni. Ideje lenne ugyanis szembenéznünk azzal a ténnyel, hogy egy jelentős létszámú és sajnos újratermelődő réteg teljes mértékben, véglegesen leszakadt a munkaerőpiacról, vagy legalább is nagyon messzire került attól, hogy teljesíteni tudja annak keményedő követelményeit.

Ahogy van fizikai értelemben vett munkaképesség-csökkenés, úgy tartósan számolnunk kell a társadalmi jellemzők mentén kialakuló munkaképtelenséggel is. A problémának gazdaság-, oktatás- és jövedelempolitikai, etnikai, munkakultúrabeli és regionális összefüggései egyaránt ismertek. Ez ma talán legégetőbb társadalmi feszültségforrásunk, amelyet a versenyszféra foglalkoztatásbővülése még a legoptimistább forgatókönyvek megvalósulása esetén sem tud érdemben enyhíteni.

Éppen ezért kiemelt figyelmet kell fordítani minden olyan eszközre, amely hozzájárulhat e feszültség oldásához. A közfoglalkoztatás elvileg ilyen. A hasznosság jelen esetben elsősorban társadalompolitikai összefüggésben értelmezhető, és egyúttal tolerálható, ha a gazdaság kemény követelményei itt (de csakis itt!) háttérbe szorulnak.

Az más kérdés, hogy magunkat csapjuk be, ha a közfoglalkoztatottak számának – költségvetésből finanszírozott – növekedésétől ugyanolyan pozitív gazdasági hatásokat várunk, mintha ez a foglalkoztatottság-bővülés a versenyszférában következett volna be. 

 

Lapszám: 
2013/1