A globalizáció válsága, avagy a történelem megismétli magát?

 

A globalizáció válsága, avagy a történelem megismétli magát? 

Egyre több jel utal arra, hogy az eddig folyamatosan bővülni látszó globalizáció lassan kezd leállni a 2008-as nagy gazdasági válságot követően. Ebben azonban semmi meglepő nincs, mert már korábban is volt példa a megtorpanására, amikor a nagy XIX. századi globalizációs hullámot az első világháború nem csak megállította, hanem jelentősen, közel egy fél évszázadra vissza is vetette. Mondani sem kell, hogy a globalizáció, avagy a deglobalizáció igen sok kérdést vet fel a HR-esek számára is…

Az elmúlt évtizedekben a globalizáció fogalma igen népszerű lett, amit jól mutatott, hogy a nagy párizsi, londoni és bécsi könyvesboltokban a kilencvenes évek elején több méter polcot foglaltak el a globalizáció különböző aspektusaival foglalkozó könyvek, és a szakmai folyóiratokban is számos globalizációt elemző cikk jelent meg. Ugyanakkor megjelent néhány olyan komoly és értékes munka is, amely felhívta a figyelmet arra, hogy a globalizáció nem valami vadonatúj jelenség. Így Suzanne Berger, az Amerikában élő közgazdász „Az első globalizációnk, egy elfeledett kudarc tanulságai” című, 2003-ban kiadott könyvében meggyőzően állította, hogy már a XIX. században sor került egy globalizációs folyamatra, amikor nem csak a világkereskedelem növekedett a korábbihoz képest nem látott ütemben, hanem a nemzetközi tőkeáramlások és nemzetközi munkaerőmozgás is jelentős volt.

Ezt a globalizációs hullámot aztán durván félbeszakította az első világháború, majd az azt követő nagy gazdasági válság, illetve a második világégés. Az első globalizáció idején annyira komolyan hitt mindenki a globalizáció áldásaiban, hogy egy Norman Angell nevű későbbi Nobel díjas angol egyetemi oktató és parlamenti képviselő 1909-ben írt egy könyvet, amely „The Great Illusion” (A nagy illúzió) címet viselte, és amelyben meggyőzően érvelt amellett, hogy a gazdaságok összefonódásai miatt a háború lehetetlen, mert a németek csak nem lesznek olyan bolondok, hogy lebombázzák és elpusztítsák saját franciaországi beruházásaikat. 

Ezt a globalizációs hullámot aztán durván félbeszakította az első világháború, majd az azt követő nagy gazdasági válság, illetve a második világégés. Az első globalizáció idején annyira komolyan hitt mindenki a globalizáció áldásaiban, hogy egy Norman Angell nevű későbbi Nobel díjas angol egyetemi oktató és parlamenti képviselő 1909-ben írt egy könyvet, amely „The Great Illusion” (A nagy illúzió) címet viselte, és amelyben meggyőzően érvelt amellett, hogy a gazdaságok összefonódásai miatt a háború lehetetlen, mert a németek csak nem lesznek olyan bolondok, hogy lebombázzák és elpusztítsák saját franciaországi beruházásaikat. 

Pedig a XXI. század első éveiben a globalizáció igazán „dübörgött”, ami azt jelentette, hogy nem csak a világ kereskedelme nőtt a GDP növekedésénél gyorsabb ütemben, hanem a külföldi beruházások is. Ez volt az az időszak, amikor a termelés kitelepítése megindult az olcsóbérű országok (Kína, Vietnám, Magyarország, Románia, stb.) irányába. Ekkoriban mindenki boldognak látszott, mert az, akinek volt pénze és tudása, az még több pénzt tudott csinálni azzal, hogy kitelepítette a termelés egy részét az olcsóbérű országokba, akinek meg nem volt pénze, az mindent megtett azért, hogy magához vonzza a működő-tőkét, vagyis kedvező feltételekkel saját országába édesgesse a nagy multik leányvállalatait. Ez a folyamat először a textil- és ruházati iparban kezdődött el, majd gyorsan átterjedt az elektronikai iparra, illetve a feldolgozóipar más ágaira is. A legvégén már az élelmiszeripar is globálisan működött, sőt a szolgáltató ágazatokban és kiskereskedelemben is megjelentek a globális vállalatok.

A XX. század végi globalizációnak alapvetően több feltétele volt, egyrészt egy technikai, a gyors adatátvitel és adatfeldolgozás, másrészt a pénzforrások korlátlansága, harmadrészt pedig a szegény országok törekvése arra, hogy minél több leányvállalat telepedjen le náluk.

A bőven rendelkezésre álló források a nemzetközi pénzügyi műveletek liberalizálása nyomán nyíltak meg a befektetők előtt, míg a szegény országok azért törekedtek külföldi leányvállalatokat vonzani, mert megkérdőjelezhetetlen alapelvé vált, hogy a gazdasági fejlődéshez alapvetően három dolog szükséges: a gazdasági liberalizálás, a deregulálás és a privatizáció (ez volt az ún. washingtoni konszenzus).

A globalizáció boldog évei azt is jelentették, hogy mindenki (vagy csaknem mindenki) meg volt győződve arról, hogy vége annak az időnek, amikor az emberek mentek oda, ahol munkalehetőség volt, ezentúl a leányvállalatok mentek oda, ahol (viszonylag olcsó és jól képzett) munkaerő volt található. Ez természetesen nem kicsiny feszültséget okozott Nyugat-Európában, mivel az ötvenes, hatvanas és hetvenes években, tehát még a globalizáció új hullámának megindulása előtt sok munkás áramlott be az Egyesült Királyságba, Franciaországba és Németországba a volt gyarmatokról, és ahogy a globalizáció elindult, elsőként éppen azok az alapvetően képzetlen munkaerőt igénylő állások szűntek meg ezen országokban, amelyeket a legkönnyebb volt a még olcsóbb bérű fejlődő országokba kitelepíteni. A kilencvenes években a következmények társadalmilag még nem voltak elviselhetetlenek Nyugat-Európában, ugyanis a jóléti állam keretei közt még kezelni tudták a problémát. Bár már akkor is sokan látták, hogy hosszabb távon semmi jó nem fog abból következni, ha Nyugat-Európában milliószámra élnek olyan beilleszkedni nem tudó (és sokszor nem is akaró) tömegek, akik reménytelenül kiesnek a munka világából.

Aztán 2008-ban robbant a bomba, amelyet sokan már megjósoltak addigra (mint például a Fülöp-szigetekbeli közgazdász Walden Bello is, a beruházási buborék kipukkadt és a pénzügyi források hirtelen elapadtak, aminek nyomán a nemzetközi beruházások visszaestek, és a nemzetközi kereskedelem növekedése lelassult, majd csökkent abszolút értékben is.

Több jel is utal a globalizáció megfordulására. Sok esetben előfordul, hogy a korábban Távol-Keletre kitelepített termelést visszahozzák Európába, ugyanis például a divat világában nagyon fontos a gyors reagálás a változó fogyasztói ízlésre és ezt csak úgy lehet követni, ha nem szállítják a terméket hónapokon keresztül Kínából és Indiából Európába. Ezt hívják „gyors divatnak” és a Mango, a HM és a Zara kezdte azt alkalmazni. Más esetekben a helyi munkaerőköltségek emelkedtek meg elviselhetetlen mértékben, vagy az derült ki, a képzettnek feltételezett helyi munkaerő mégsem képzett eléggé. Most már az „offshore outsourcing”, vagyis a termelés kitelepítése mellett mind gyakrabban hallani a „relokalizációról”, vagyis a visszatelepülésről. Ezen túl egyes országok – különböző okokra hivatkozva – visszatérnek a protekcionizmus felé, aminek jó példája az, hogy Oroszország bojkottálja az EU-ból származó termékeket.

Végső soron tehát úgy látszik, hogy bekövetkezett az, amit Suzanne Berger már megjósolt, és leáll a korábban elpusztíthatatlannak látszó globalizáció motorja. Kérdés csak az, hogy fel fog-e gyorsulni belátható időn belül a globalizáció, vagy éppen ellenkezőleg, egy olyan protekcionista és nacionalista, helyi (vagy akár nagyobb) háborúk által tarkított időszak következik, mint amilyenbe 1914 után zuhant a világ.

 

 

Lapszám: 
2014/6