Eufória, elveszett illúziók és az OHE megalakulása

 A múlt évszázad utolsó évtizedének kezdete nem csak a rendszerváltás eufóriáját hozta magával, de egyúttal a magyar munkaügyi rendszer megújulásának és átalakulásának első lépései is ekkor történtek.

Mi,  akik akkor éltünk, még ma is élénken emlékszünk (néhány százezer további honfitársunkkal együtt) a taxis blokád nyomán kibontakozott hihetetlen méretű szolidaritásra, és arra az általános jókedvre és optimizmusra, ami a kialakult helyzetet jellemezte. Ma is élénken él az emlékezetemben annak a hölgynek a képe, aki kissé szakadt személygépkocsijával odagördült a buszmegállóhoz, és megkérdezte, hogy levihet-e a Déli-pályaudvarig, mert a 21-es autóbusz már egy ideje úgy járt, mint a mesében: hol volt, hol nem volt. Az Istenhegyi úton lefelé haladva még két „hasonszőrű” munkába induló optimistát sikerült a kis kocsiba bezsúfolni.

Csodák csodájára gond nélkül leértünk a Délihez és én így nem késtem le a találkozót az ír szakképzési szakértővel, aki az ottani munkaerő-piaci képzés hazai adaptálása témáján dolgozott, és próbált a magyar államigazgatás útvesztőiben partnereket találni az Európai Közösség által finanszírozott projekt kapcsán. Amúgy nem is mellesleg, ebből az erőfeszítésből született meg az azóta már – tudomásom szerint legalább is – hamvaiban holt ÉRÁK, az Észak Magyarországi Regionális Át- és Továbbképző Központ, mint a magyar munkaerő-piaci képzés első (és talán utolsó) ilyen intézménye.

Bár a még félkész ÉRÁK-ot a következő évben büszkén mutattuk meg a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) hazánkba először ellátogató főigazgatójának, nem tartom kizártnak, hogy a taxis blokád nagyobb nyomot hagyott az emberekben, mint ez a kísérlet arra, hogy a korábbi, zömmel nehéz- és gépipari, nagyvállalati körben kiképzett és gyakorlatot szerzett munkavállalókat korszerű, a piacgazdaságban is hasznosítható szakismeretekre képezzék át.

Izgalmas időket éltünk át akkoriban, és sokszor rácsodálkoztunk arra, hogy a várt piacgazdaság így működik? Jómagam a 90/91-es éveket a korábbi, munkaügyi kutatói lét szabadságát feladva az ismételten megalakult Munkaügyi Minisztériumban töltöttem, ahol a nemzetközi kapcsolatok irányítása mellett egy sor nagyszabású (és nagy összegű) nemzetközi finanszírozású fejlesztési program gazdája is voltam. Csak a legnagyobbakat említve, ott volt a Világbank által 150 millió USA dollárral finanszírozott Humán Erőforrás Fejlesztési Program, vagy számos, ennél kisebb volumenű, de jelentős projekt, melyekre az Európai Közösség (ma már Unió) adott vissza nem térítendő támogatást. Kétoldalú, vagyis az egyes közösségi országok által pénzelt további programokban is bővelkedtünk. A fő cél valamennyi program esetében az volt, hogy lehetőleg minél hamarabb ki lehessen alakítani hazánkban a piacgazdaság működéséhez elengedhetetlen munkaügyi irányítást és munkapiaci intézményrendszert.

Nem témája ennek a kis visszatekintésnek azt kutatni, hogy hol, és miként siklottak ki jó kezdeményezések, vagy mi valósult meg sikeresen az erőfeszítésekből, és főleg nem szeretném azt találgatni, hogy mi lett volna, ha…? Bármennyire is fáj a szívem azért a decentralizált (tehát regionálisan működő), háromszereplős (önkormányzat – munkaadók – munkavállalói érdekképviseletek) piaci képzési modellért, amiből mára már semmi sem maradt (nyögjük is ennek hiányát), ezzel és a többi kezdeményezéssel sem foglalkozom. Helyette inkább személyes élményeimet szeretném megosztani a tisztelt olvasóval arról a korról, amikor sok egyéb új dolog mellett, szinte észrevétlenül megalakult az Országos Humánpolitikai Egyesület.

Az emberi erőforrás kezelése és irányítása a gazdaság szervezeteiben tipikusan olyan területnek számított, ahol nulláról kellett felépíteni az új körülményeknek megfelelő rendszereket és gyakorlatokat. A korábbi gyakorlat lejáratódott, a személyzeti és kádermunkához rosszízű emlékek kapcsolódtak, ugyanakkor a gazdaság új kulcsszereplői, a nagy multinacionális cégek belépésüktől kezdve azonnal a HR (ezt a rövidítést ekkor kezdtük tanulni) szervezetet és vezetőt kezdték keresni a frissen privatizált itteni tulajdonuknál. Persze szembesültek azzal a ténnyel, hogy itt nehezen találnak a témához értő és gyakorlott szakembereket, beindították a külföldi szakértők importját a humán erőforrás menedzsment területén.

Ekkor kellett először szembesülnünk azzal, mit is jelent, ha egy más kultúrában meghonosodott megoldást az itteni viszonyok között változtatás nélkül próbálunk bevezetni. A magyar HR szakma akkori helyzetét leginkább az jellemezte, hogy hiányzott az a biztos szakmai háttér, aminek alapján tényleg szelektálni lehetett volna, és ki tudtuk volna választani azt, ami érték, és elutasítani, ami használhatatlan.

Volt azonban egy – ma már bátran használhatom ezt a jelzőt – zseniális szakember, aki felismerte, hogy feltétlenül szükségünk van egy szakmai fórumra, amely a HR gyakorlatokra fókuszál, lehetőséget teremt a tapasztalatok cseréjére, a jó gyakorlatok megismerésére, a szakma alapjainak megtanulására és gyümölcsöző személyes kapcsolatok kialakítására. Bóday Pál, akit akkor már jó másfél évtizede tudhattam nem csak kollégámnak, de barátomnak is, miután egy irodában indult szakmai pályafutásunk a Munkaügyi Kutatóintézetben, nem csak felismerte ezt az igényt, hanem energiáit nem kímélve létre is hozta az Országos Humánpolitikai Egyesületet. Éppen a szakma elmaradottsága miatt ez nem volt egyszerű, sőt néha emberfeletti erőfeszítéseket kellett kifejtenie azért, hogy egy-egy új cég, vagy intézmény csatlakozzon az egyesülethez. Nem a pénzen, a tagdíjon múlott, hogy sokan nem akartak csatlakozni. Pali tudatosan törekedett arra, hogy a tagdíjat alacsonyan tartsa, és hányszor fakadt ki: nem hiszem, hogy ez az összeg valóban nagy érvágás lenne egy cég számára! Sokkal inkább a felismerés hiányzott, annak felismerése, hogy milyen óriási értékekhez juthatnak a tagok a tapasztalatok cseréje folytán.

Az, hogy Pali barátom jó fába vágta fejszéjét, a következő évek, évtizedek során bebizonyosodott. Természetes, hogy a szakma sokat fejlődött az eltelt 25 évben. Átalakult a környezet is, más, új kihívások jelentek meg, de az alapfilozófia, ami az ő nevéhez köthető, változatlan: szükség van egy olyan szakmai fórumra, ahol a gyakorlati tapasztalatok cseréje megvalósítható.

___________________________ 

Bogdán János ügyvezető, BO-RE Emberi Erőforrás Menedzsment Tanácsadó Bt., 1990-91-ben az újra létrehozott Munkaügyi Minisztérium nemzetközi főosztályvezetője.

Lapszám: 
2015/4