A csapos közbeszól - egy közgazdász az új Munka Törvénykönyvéről

A csapos közbeszól – egy közgazdász az új Munka Törvénykönyvéről

Mivel sem munkajogász, sem a munkaadók, sem a munkavállalók képviselője nem vagyok, meg sem kísérlem, hogy elmerüljek a munkajog elméletének vagy akár gyakorlatának rejtelmeiben, inkább egy közgazdász szemszögéből kísérlem röviden megvilágítani, hogy mi tette szükségessé a Munkakódex korszerűsítését, és – lehet, hogy ez túlzott merészség – de arra is vállalkoznék, hogy minősítsem az eredményt.

Induljunk ki abból a realitásból, hogy az Európai Unió oligopolisztikus piacán a magyar nemzetgazdaság kifejezett versenyhátrányban van. Hiszen az ország politikai súlya, érdekérvényesítő képessége minimális, nem képes befolyásolni a nagy multinacionális cégek üzletpolitikáját, nem rendelkezik nagy belső piaccal, nyersanyag- és energiaforrásai inkább csak jelképesek, a műszaki fejlettségi szint jóindulattal is csak közepes, szabad tőke nem áll rendelkezésre a fejlesztésre stb.. És akkor nem beszéltünk arról, hogy a megtermelt GDP jelentős részét automatikusan az államadósság finanszírozására kell fordítanunk. Tehát mozgásterünk rendkívül szűk.

Az ilyen nemzetgazdaság egyetlen esélye a végletes leszakadás elkerülésére (a „felzárkózást” felejtsük el, mert nincs realitása!), hogy a munkaerő-felhasználás hatékonyságát megpróbálja elfogadható szinten tartani, esetleg növelni. És mi határozza meg a műszaki adottságokon túl a hatékonyságot? Hogy az adott termelési, szolgáltatási volument milyen munkaerő-ráfordítással érjük el, azaz mennyit és milyen intenzitással, rugalmassággal dolgoznak a foglalkoztatottak, és ezért mennyi bért kapnak, vagyis milyen a munkaerő-felhasználás költségszintje. Ez ma gazdaságpolitikánk egyik kulcskérdése.

A munkajogi szabályozás végül is a munkaerő-felhasználás hatékonyságának peremfeltételeit adja meg, de több vonatkozásban (pl. a munkaidő, a pótlékok megállapítása tekintetében) ennél jóval meghatározóbb befolyást gyakorol a foglalkoztatás költségeire és eredményére. Ebből adódóan a Munka Törvénykönyve korszerűsítése jelen periódusban nem egyszerűen néhány nagy tudású munkajogász szakmai igényességből fakadó szorgalmi feladata, hanem a gazdaságpolitika megvalósítását szolgáló intézkedés, amellyel csak egyetérteni lehet.

Ez idáig rendben is lenne. Az intézkedés fontossága meg is jelent a kormányzati kommunikációban. (Azt a közgazdaságilag meglehetősen nehezen értelmezhető érvet, hogy a korszerűbb Munka Törvénykönyve új munkahelyeket hoz létre, borítsa jótékony feledés.) Ugyanakkor egy fontos dologról az érintettek (minden érintett!) elfelejtkeztek, vagy legalább is nem volt bátorságuk deklarálni. Nevezetesen: ha a foglalkoztatás peremfeltételeit úgy kényszerülünk megváltoztatni, hogy annak végeredménye a költségek csökkentése és a munkaintenzitás növelése kell, hogy legyen, akkor az eredmény bizony nagy valószínűséggel nem lesz kedvező a munkavállalók számára.

Elvileg elképzelhetők ugyan olyan megoldások, amelyek úgy teszik rugalmasabbá, hatékonyabbá a foglalkoztatást, hogy relatíve a legkevesebb negatívummal járnak a munkavállalók nézőpontjából, de ezek megtalálása hosszas egyeztetést, az érdekek „finomhangolását”, és ami a legfontosabb, őszinte tárgyalási és kompromisszumkészséget feltételez a szereplőktől. Ez most sajnos nem volt jellemző.

Persze a feladvány akkor sem lett volna egyszerű, ha a munkaviszony, a kollektív jogok újraszabályozására a lehető legkonstruktívabb légkörben került volna sor. Általában is igaz, hogy a munkajog a társadalmi elvárások és a gazdasági realitások ütközőzónájában formálódik. Mint utaltam rá – tetszik, nem tetszik – Magyarország helyét ma az Európai Unió „hátsó udvarában” kell keresnünk. Néhány korábbi szocialista ország pl. Csehország, Lengyelország, Szlovénia gazdasági értelemben jócskán megelőzött bennünket, és mi valahol Szlovákiával, Romániával egy szinten küzdünk a túlélésért. A társadalmi elvárások viszont e kedvezőtlen helyzetet korántsem veszik figyelembe. Persze nem véletlen, hiszen a 80-as években, a ”legvidámabb barakk” időszakában, vagy például az Európai Unióhoz való csatlakozás idején elhittük, elhitették velünk, hogy reális esélye van a fejlett európai országokhoz való felzárkózásunknak, hogy gazdaságunk egészséges és teljesítőképes. Ma már világos, hogy koránt sincs így, és Európa fejlettebb részének normáit nálunk nem lehet egy az egyben érvényesíteni.

Ezt a csapdahelyzetet a Munka Törvénykönyve kodifikátorai lényegében az egyetlen lehetséges módon igyekeztek feloldani, úgy, hogy ahol lehetett, a kogens szabályok helyett teret engedtek a munkáltatók és munkavállalók megállapodásainak. Ez a megközelítés előremutató, és az adott helyzetben szükségszerű is volt.

Ugyanakkor a jelenlegi munkaerőhelyzetben a munkáltatók és a munkavállalók erőviszonyai korántsem kiegyensúlyozottak, hiszen a munkát keresők száma sokszorosa az üres álláshelyekének. Feltételezhetjük azt, hogy a kétszámjegyű munkanélküliség árnyékában kiegyensúlyozott vagy éppen a munkavállalók számára előnyös megállapodások születnek? Elvileg komoly esélye van annak, hogy nem ilyenek születnek. Ezt mindenképpen rögzítenünk kell, miközben – mint korábban utaltam rá – a jelenlegi helyzetben (sajnos!) nem is „engedhetnénk meg magunknak” a munkavállalók helyzetének érezhető javítását.

Valószínűleg érdemes lett volna mindezt a munka megkezdésekor a közvéleményben tudatosítani, és akkor talán nem csúszott volna szinte azonnal e kulcsfontosságú törvény előkészítése a politika asztalára, heves és egyoldalú reakciókat kiváltva, amelyek között a szakmai észrevételek már nem kap(hat)tak kellő figyelmet. Ennek ellenére a törvény számos ellentmondást, jogtechnikai hiányosságot kiküszöböl, de ezzel együtt – azt hiszem – a végeredmény nem ad elegendő támogatást a gazdaságpolitikának. Persze ez csak egy feltételezés, amely helytállóságának eldöntéséhez hosszabb idő szükséges.

A munkáltatók és munkavállalók közötti aszimmetrikus erőviszonyokhoz azért szeretnék egy megjegyzést tenni. Általában – akárcsak egykor a szocializmus politikai gazdaságtan tankönyveiben – ma a munkaadókat úgy festjük le, mint akiknek egyetlen célja a „kizsákmányolás”, vagyis eleve azt feltételezzük, hogy ha szabad kezet kapnak, döntéseikben mindig a munkavállalók érdekei ellenében cselekszenek. Pedig a vállalati magatartás kutatói már több évtizede meggyőzően kimutatták, hogy a vállalati menedzsmentek immanens célja többek között a biztonságra, megelégedettségre, a konfliktusok elkerülésére, ezáltal pozícióik megőrzésére való törekvés. A felvilágosult vezetők azt is tudják, hogy kiemelkedő teljesítményeket csak elkötelezett, pozitívan motivált munkavállalókkal lehet elérni, és a döntéseket általában ehhez a felismeréshez igazítják. Tehát a munkaadói erőfölény mellett is van esély arra, hogy mindkét fél érdekeinek megfelelő megállapodások szülessenek ott, ahol erre a Munka Törvénykönyve lehetőséget ad.

______________________________

A cikk a Károli Gáspár Református Egyetemen 2011. december 13-án rendezett „Az új Munka Törvénykönyve dilemmái” c. konferencián elhangzott korreferátum szerkesztett változata.

Lapszám: 
2012/3