Azok a nyolcvanas évek – a szakpolitikus szemével

 

Több mint negyedszázad távlatában gyakran fordul elő, hogy csak a kellemes dolgokra fogékony az emlékezet. Ennek a veszélynek a tudatában, de kortörténeti dokumentumokra alapozva célszerű áttekinteni azokat a folyamatokat, amelyek a nyolcvanas évek utolsó harmadában alapvető változásokat hoztak a munkaerővel kapcsolatban. Emberierőforrás-gazdálkodásról a szó valódi értelmében a megelőző évtizedekben nem beszélhetünk: a direkt irányítási mechanizmus mindent „elrendezett”, elosztotta az erőforrásokat, köztük a munkaerőt, meghatározta a béreket. Az indirekt irányítási rendszer ezen némileg lazított, de a valós munkaerőpiac hiányzott.

1988-tól beszélhetünk azokról a változásokról, amelyek a korábbi rendszerek helyett alapjaiban új elemeket hoztak a gazdaságban: a társasági törvény elfogadása, a személyi jövedelemadó és hozzáadott értékadó ezek közé tartozott. Ezekkel párhuzamosan formálódott a munkaügyi politika eszköz és intézményrendszere is. A teljesség igénye nélkül e változások főbb vonásait tekintsük át, némi „szubjektív élménnyel” kiegészítve, az időszak gazdasági-politikai környezetét is érzékeltetve.

„Szigorúan nyilvános”

Ez volt talán az egyik jellemző vonása az 1988-ban megalakult háromoldalú érdekegyeztető tanácsnak/Országos Érdekegyeztető Tanács/. A korábban teljesen ismeretlen új intézmény népszerűségét többek között ennek is köszönheti. Az ülések nyilvánosak voltak, a vitát végig követhette a sajtó, az események másnap az országos napilapok címoldalán jelentek meg.

A korabeli viszonyokat jól jellemzi megalakulásának története. A Kormány az OÉT létrehozásáról szóló első előterjesztést azért nem fogadta el, mert egyszerűen nem értette miről van szó. A második előterjesztést azért utasította el, mert megértette annak lényegét, ugyanis bizonyos döntések például minimálbér az új fórum hatáskörébe kerülnek. Végül harmadik alkalommal „a farkas betette a lábát az ajtórésbe...” ahogy ezt az egyik munkaügyi szakember megfogalmazta.

Az új intézmény kezdetben magán viselte az akkori időszak számos elemét. (A szakszervezeteket a SZOT képviselte, a Kamara mellett az akkori szövetkezeti érdekképviseletek vettek részt a munkaadói oldalon.) Mindezek ellenére elmondható, hogy „gyermekbetegségei” ellenére elindított egy olyan folyamatot, amely a működő munkaerőpiac nélkülözhetetlen eleme.

„Kényes egyensúly”

A változások markáns eleme, hogy a korábban rendőrségi kérdésként kezelt munkabeszüntetés, a nemzetközi normáknak megfelelően törvényi szabályozást kapott hazánkban: a parlament elfogadta a sztrájkról szóló 1989. évi törvényt. Az elfogadást széleskörű szakmai egyeztetés előzte meg a nyilvánosság teljes bevonásával. Ennek keretében vett részt a munkában a sztrájkjog legelismertebb nemzetközi szakértője a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet képviseletében. A hazai szabályozás tekintetében nem foglalt állást, mert ezt szerinte az adott nemzeti viszonyok határozzák meg. Viszont egy alapvető rendezőelvre felhívta a figyelmet. Ez abból az ellentmondásból fakad, hogy a munkavállalók és a munkaadók, illetve a gazdaság érdekei közötti ellentétek valósak: a sztrájk célja a károkozás, érdekeik érvényesítésére, a másik oldal érdeke ennek minimalizálása. Az optimum elérése egy érzékeny egyensúly biztosítását követeli meg: a dolgozóknak, illetve képviselőiknek érdemi eszközt jelentsen az érdekérvényesítésben, ugyanakkor ez valóban végső eszköz legyen ebben a folyamatban, amelynek elsődleges célja a megegyezés.

Tanulságos vonása az akkori szabályozásnak, a törvénytervezet kialakítását megelőző társadalmi vita. Mai szemmel nézve furcsának tűnhet, hogy egy törvény tervezetéről a legnagyobb országos napilap több oldalas mellékletben számol be, részletesen bemutatva a Kormány és a szakszervezetek eltérő álláspontját. A tervezetet megvitatta a Parlament valamennyi bizottsága, a politikai testületek, az ellenzék teljes képviselete. Bizonyára ennek is szerepe volt abban, hogy létezett egy olyan törvény, amely az elfogadását követő két évtizedben változtatás nélkül működött.

Sokszínű, „nagyvonalú” támogatások

A nyolcvanas évek végéig a nyílt munkanélküliség ismeretlen volt hazánkban. Ennek politikai determinációján túl, számos gazdasági oka is volt: a tőke-javak szűkössége, az élőmunka holtmunkához viszonyított alulértékeltsége, a létszámhígításra ösztönző bérpolitika. A kezdeti munkanélküliség (1987: 0,1% , 1988: 0,2% , 1989: 0,3%) 1990 és 1993 között – nem kis részben egy hibás gazdaságpolitika következtében – robbanásszerűen megemelkedett. A regisztrált munkanélküliek száma 20 ezer főről 700 ezer fölé emelkedett.

Hogyan lehetett kezelni ezt a drámai változást, amely példátlan volt a térségben?

Rövid idő alatt kellett megteremteni azt az intézményrendszert, amelynek feladata volt társadalmilag elfogadható módon kezelni a tömeges munkanélküliségből eredő súlyos problémákat. Ehhez mindenekelőtt képzett állománnyal rendelkező munkaerő-piaci szervezetre volt szükség.

A német modellt alapul véve viszonylag rövid idő alatt sokszínű eszközrendszer alakult ki:

  • munkahelyteremtő beruházások támogatása,
  • munkaerő-piaci képzés,
  • újrakezdők vállalkozói kölcsöne segítette vállalkozások beindulását kamatmentes (!) kölcsönnel,
  • gyakornoki foglalkoztatás,
  • közhasznú munka.

Nem volt zökkenőmentes a munkanélküli-segély bevezetése. Mivel az akkori politikai viszonyok között ez elfogadhatatlan volt, hasonlóan funkcionáló, elfogadható változatot kellett kitalálni. Ez volt a meghosszabbított felmondási idő és az elhelyezkedési támogatás.

1989-ben jogszabály született a munkanélküli segélyről./ Megjegyzendő, hogy elfogadásában nagy szerepe volt a párt Központi Bizottsága mellett működő Közgazdasági Bizottságnak, ugyanis álláspontja szerint „nem a munkanélküli-segély szüli a munkanélküliséget” A segély valóban „nagyvonalú” volt mai szemmel. (A korábbi átlagkereset 50-70 százaléka között volt és 365 napig folyósították.)

Kölcsönzés, közvetítés, fejvadászat

Az emberi erőforrás gazdálkodásban látványos fejlődés következett be ezen a területen. A kezdetek itt sem voltak egyszerűek. 1990-ben az amerikai cég francia leányvállalata a Manpower France hazánkban elsőként hozta létre a térségben munkaerő kölcsönző irodáját. Jogi szabályozás nem lévén munkajogi szakemberekkel sikerült kialakítani a munkaerő-kölcsönzés korrekt szabályait.

__________________________

Halmos Csaba c. egyetemi tanár, 1987 és 1990 között az Állami Bér és Munkaügyi Hivatal elnöke.

Lapszám: 
2015/4